Udo Ulfkotte
1960-ban született, huszonöt éve foglalkozik újságírással,
ebből tizenhetet a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál
(FAZ) töltött.
1960-ban született, huszonöt éve foglalkozik újságírással,
ebből tizenhetet a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál
(FAZ) töltött.
Megvásárolt újságírók:
Hogyan irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke
Németország médiáját?
Udo Ulfkotte
April 1, 2015
Free sample $10.83 $8.66 Buy
2014 szeptemberében jelent meg Udo Ulfkotte a németországi és nemzetközi média
visszásságait leleplező dokumentumkötete, Gekaufte Journalisten
(Megvásárolt újságírók) címmel. A könyv több mint 2 millió példányban kelt
el, és heteken át első helyen állt többek között a Spiegel és az amazon.de
bestseller listáján.
Udo Ulfkotte 1960-ban született, huszonöt éve foglalkozik újságírással,
ebből tizenhetet a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál
(FAZ) töltött.
Mintegy 3400 cikket írt a vezető német konzervatív
napilapnak, amelynek többek között a külpolitikai szerkesztője,
illetve haditudósítója is volt.
Eredetileg jogot tanult Freiburgban
és Londonban, majd később Helmut Kohl kancellársága idején
a német kormány politikai tanácsadója volt. Hírszerzési specialista,
az Egyesült Államok Marshall-alapítványának a tagja, dolgozott
a Konrad Adenauer Alapítvány tervezőbizottságában és a
Szövetségi Biztonságpolitikai Akadémia szóvivőjeként is.
Hogyan irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a pénztőke
Németország médiáját?
Udo Ulfkotte
April 1, 2015
Free sample $10.83 $8.66 Buy
2014 szeptemberében jelent meg Udo Ulfkotte a németországi és nemzetközi média
visszásságait leleplező dokumentumkötete, Gekaufte Journalisten
(Megvásárolt újságírók) címmel. A könyv több mint 2 millió példányban kelt
el, és heteken át első helyen állt többek között a Spiegel és az amazon.de
bestseller listáján.
Udo Ulfkotte 1960-ban született, huszonöt éve foglalkozik újságírással,
ebből tizenhetet a Frankfurter Allgemeine Zeitungnál
(FAZ) töltött.
Mintegy 3400 cikket írt a vezető német konzervatív
napilapnak, amelynek többek között a külpolitikai szerkesztője,
illetve haditudósítója is volt.
Eredetileg jogot tanult Freiburgban
és Londonban, majd később Helmut Kohl kancellársága idején
a német kormány politikai tanácsadója volt. Hírszerzési specialista,
az Egyesült Államok Marshall-alapítványának a tagja, dolgozott
a Konrad Adenauer Alapítvány tervezőbizottságában és a
Szövetségi Biztonságpolitikai Akadémia szóvivőjeként is.
Udo Ulfkotte / A Menekült Ipar
A hónap első hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel.
Tizenegy hónappal azután, hogy szintén a Kopp kiadónál látott napvilágot bestsellerré vált könyve, "A megvásárolt újságírók".
Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztőjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon és gyűlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteó-gyártással vádolni egy vezető német lap egyik korábbi kulcsemberét.
A szerző előszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplező kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint ő. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni.
Eddig százötvenezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyű a bíróság előtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.
A kötetből megtudhatja az olvasó, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott „menekült” ("Flüchtling")szót használja.
Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkező menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából.
Hogy a rendőrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátust kérők bűnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátust kérőkről.
Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela
Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt,
annak nem adnak hangot, hogy az országban 300 000 /
háromszázezer, többnyire etnikailag német hajléktalan él,
akik közül harminckétezer a gyerek.
Könyvéből megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is előadnak menekültekről, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történő meneküléséről. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.
Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetőknek. Fejenként havi háromezer-ötszáz euróba. Egymillió menekült ellátása tehát havi három és fél milliárd, évente negyvenkétmilliárd euróba kerül. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a németek segélyezése.
E könyv megjelenése előtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorlóország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. „A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek.
A távozó, képzett németek
„Goodbye Deutschland!"-dal búcsúznak.
Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak.
A legtöbb közülük fiatal és egyetemi végzettségű.”
Álljon itt a fejezet végkövetkeztetése: „Az igazság így hangzik: Németország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek.” Mely mondattól, mint általában a kínos tényektől, megállhat az ütő a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyar-utáló tamtam-dobosai kezében.
És hogy honnan érkezik a „munkaerő-utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nők nyolcvannyolc százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerből (ott ez az arány 84,9 százalék), Dél-Szudánból (84 százalék) és Burkina Fasóból (78,4 százalék).
A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetőknek. Németországban négyszáz-ötszázezer a Hepatitis-C vírussal fertőzött emberek száma – egy jelentős részük migráns. Egy negyvennyolc hétig tartó kezelés ára 25-28 ezer euró. Ha más, drágább gyógyszereket is alkalmaznak, akkor 51-64 ezer euró a terápia költsége. De lehet, hogy az orvos még a – grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább – Gilead pirulát is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.
A menekülteknek megfelelő szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock-kastélyban a rendőröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idős-otthonokat ürítenek ki számukra.
Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésőbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein.
Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.
A Németországban menedéket kapottaknak maximum tizenöt hónap ott-tartózkodás után jogukban áll behívni családtagjaikat.
Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki előőrsként az egyik családtagot, aki azután behívja őket. Így azután egy család eltartására évente akár kétszázötvenezer eurót is rá kell fordítani.
A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektől, mint a munkanélküliségtől, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolat-tiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.
Közben Berlinben a zsebtolvajlások száma ötvenöt százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások őrzése havi hatezer-ötszáz euróba kerül menekültenként.
A hónap első hetében jelent meg Udo Ulfkotte német újságíró új könyve A menekültipar – Miként profitálnak politikusok, újságírók és szociális szervezetek a menekülthullámból címmel.
Tizenegy hónappal azután, hogy szintén a Kopp kiadónál látott napvilágot bestsellerré vált könyve, "A megvásárolt újságírók".
Ulfkotte nevét idehaza nagyon sokan ekkor ismerték meg. A Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori haditudósítójának és szerkesztőjének könyve hatalmas megbecsülést és hírnevet váltott ki a magyar jobboldalon és gyűlölettel teli zavart hallgatást a balliberális térfélen, hiszen nehéz konteó-gyártással vádolni egy vezető német lap egyik korábbi kulcsemberét.
A szerző előszavában leírja tapasztalatait arról, hogy milyen megpróbáltatások érték és érik tavalyi leleplező kötete miatt. Egyik lábával a börtönben van, másik lábával az anyagi összeroppanás szélén egyensúlyoz, aki olyan könyvet ír, mint ő. Minden sorát nagyítóval vizsgálják az ügyvédek, melyik állításáért lehet perelni.
Eddig százötvenezer euró kifizetésére kötelezték. Hozzátehetjük: tudjuk jól, milyen veszélyes a hatalmasokkal szemben tényfeltárást végezni, akik minden tettüket titkolják. Azok meglétét tehát nem könnyű a bíróság előtt is megálló bizonyítékokkal igazolni.
A kötetből megtudhatja az olvasó, hogy a nagyvállalatok mekkora profitot fölöznek le a menekültipari tevékenységükkel. Ulfkotte könyvében végig a Németországban megszokott „menekült” ("Flüchtling")szót használja.
Megtudja továbbá, hogy a gyógyszeripar miként növeli forgalmát milliárdokkal a beérkező menekülteknek felírt gyógyszerek eladásából.
Hogy a rendőrökre és újságírókra szájkosarat raknak a menekültstátust kérők bűnelkövetései ügyében; hogy számos SPD (szociáldemokrata) politikusnak mellékállása van olyan szervezetekben, amelyek a migránsoknak szállást adnak; hogy a pártok a menekültek ellátásával kapcsolatban törvénytelen finanszírozásban részesülnek, és hogy újságírók külön pénzt kapnak, ha könnyfakasztó sztorikat írnak a menekültstátust kérőkről.
Ulfkotte bemutatja azt is, hogy miközben a német sajtó és Angela
Merkel kancellár halálra aggódja magát a menekültek sorsa miatt,
annak nem adnak hangot, hogy az országban 300 000 /
háromszázezer, többnyire etnikailag német hajléktalan él,
akik közül harminckétezer a gyerek.
Könyvéből megtudjuk azt is, hogy a német újságírók szívhez szólóan megható, de kitalált történeteket is előadnak menekültekről, például a szenegáli Abdou Dioufról, aki horrorisztikus élményeit ecsetelte állítólagos hajón történő meneküléséről. Azonban kiderült, történetét 2015 nyarán egy spanyol reklámügynökség találta ki.
Ulfkotte azt is leírja, mennyibe kerül egy menekült a német adófizetőknek. Fejenként havi háromezer-ötszáz euróba. Egymillió menekült ellátása tehát havi három és fél milliárd, évente negyvenkétmilliárd euróba kerül. Pontosan ennyibe kerül a költségvetésnek a németek segélyezése.
E könyv megjelenése előtt nem igen tudtunk arról, hogy Németország nettó kivándorlóország, mert egyre több németnek lesz elege saját hazájából. „A bevándorlók már csak az olyan országokból érkeznek, ahol az oktatásban kevesen részesülnek.
A távozó, képzett németek
„Goodbye Deutschland!"-dal búcsúznak.
Ma már minden negyedik német azzal a gondolattal játszik, hogy elhagyja hazáját. Minden évben 165-170 ezer német fordít hátat Németországnak.
A legtöbb közülük fiatal és egyetemi végzettségű.”
Álljon itt a fejezet végkövetkeztetése: „Az igazság így hangzik: Németország kivándorlási ország – legalább is az etnikai németeknek.” Mely mondattól, mint általában a kínos tényektől, megállhat az ütő a hazai, a Merkel-Németországot imádó balliberális sajtó magyar-utáló tamtam-dobosai kezében.
És hogy honnan érkezik a „munkaerő-utánpótlás”? Abból az Afganisztánból, ahol a nők nyolcvannyolc százaléka analfabéta. Az afrikai Nigerből (ott ez az arány 84,9 százalék), Dél-Szudánból (84 százalék) és Burkina Fasóból (78,4 százalék).
A menekültek orvosi ellátása óriási összegekbe kerül az adófizetőknek. Németországban négyszáz-ötszázezer a Hepatitis-C vírussal fertőzött emberek száma – egy jelentős részük migráns. Egy negyvennyolc hétig tartó kezelés ára 25-28 ezer euró. Ha más, drágább gyógyszereket is alkalmaznak, akkor 51-64 ezer euró a terápia költsége. De lehet, hogy az orvos még a – grammját tekintve szó szerint az aranynál is drágább – Gilead pirulát is felírja, az szemenként 714 euróba kerül.
A menekülteknek megfelelő szállás is dukál. Sokukat szállodákban helyezik el. Nem egyszer a hoteltulajdonos akarata ellenére. De kastélyokban és magánnyaralókban is. E téren sincsenek tabuk, akadályok. A Holte-Stukenbrock-kastélyban a rendőröknek kellett átadniuk a helyüket a menekülteknek. Máshol (a helyszínek pontos jelölése a könyvben) idős-otthonokat ürítenek ki számukra.
Hogy mindez mihez vezethet, Ulfkotte brit lapok cikkeit idézi, melyek szerint legkésőbb 2018-ban már páncélosok düböröghetnek Európa városainak utcáin és terein.
Az amerikai CIA egyik jelentése azt a képet vetíti elénk, hogy a közel-keleti és észak-afrikai menekültek hullámai országokat árasztanak el, és számos nagyváros kormányozhatatlanná válik.
A Németországban menedéket kapottaknak maximum tizenöt hónap ott-tartózkodás után jogukban áll behívni családtagjaikat.
Sok esetben a visszamaradt rokonok küldik ki előőrsként az egyik családtagot, aki azután behívja őket. Így azután egy család eltartására évente akár kétszázötvenezer eurót is rá kell fordítani.
A legújabb felmérések szerint a németek már jobban félnek a menekültektől, mint a munkanélküliségtől, ami korábban a legnagyobb gondot jelentette. Az egykor patyolat-tiszta Németország közben koszosodik. Amit a sajtó trendinek igyekszik eladni.
Közben Berlinben a zsebtolvajlások száma ötvenöt százalékkal emelkedett. Annak ellenére, hogy a szállások őrzése havi hatezer-ötszáz euróba kerül menekültenként.
