Fekete István
" Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak "Háború" van!
Pusztító, öldöklő, embertelen! ...
" Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak "Háború" van!
Pusztító, öldöklő, embertelen! ...
A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek.
A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg.
Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe,
s az ő otthonaik pusztulnak el.
Ők az eszközök, és ők az áldozatok."
A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg.
Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe,
s az ő otthonaik pusztulnak el.
Ők az eszközök, és ők az áldozatok."
Fekete István (Gölle, 1900. 01. 25. – Budapest, 1970. 06. 23.)
Számos ifjúsági könyv és állattörténet írója.
Számos ifjúsági könyv és állattörténet írója.
Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett,
annak is, aki kopott és megfáradt,
mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.
annak is, aki kopott és megfáradt,
mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is.
"Szeretem a könyvet, mert holt betűiben benne van minden, ami elmúlt és minden ami lesz."
Fekete István
Fekete István
Fekete István:
Az ima
Az ima
Az ima nálam nagyon régen kezdődött. Szinte emlékeim legelején. Ülök az ágyban és egy pár száraz, öreg kéz összefogja az enyéimet.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.
Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet.
Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba.
Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak.
Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent,
mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.
– Mondd, kisfiam… És én mondtam utána az imát. Az ágy puhasága simogatott, az est zsongított, az álom a szemem körül járt és én mondtam az imát, és gyönge gyermeki képzeletemmel felemeltem lelkem az Istenhez.
Később – a diákévek kamaszos rohanásában – az ima a templomot jelentette, ahol elcsitultak a zűrzavaros vágyak, lassúra vált a lépés, tompán koppantak a szentelt kövek és az oltár előtt lobogó örökmécs mindig megmelegített, ha kinyújtottam feléje didergő kezemet.
Ekkor már nem könyvből imádkoztam és nem is a régi kis imádságokat mondtam. A kivilágosodó értelem szavakat keresett, melyek újak, szépek voltak és csak az én örömömet, bánatomat, kérésemet vitték az Örökkévaló elé.
Aztán jött az előbbi világégés és mindig mélyen megrendített az imára zendült kürtök rivalgása s a térdre hullt harctérre induló századok halálos csendje, ahol szinte érezni lehetett az elhagyott otthonok felé szálló gondolatokat, aggódást, szeretetet, igazi imát, ami hangtalanul szárnyalt a halál felé induló férfiak lelkéből.
Ó, milyen kicsik és mégis mennyire férfiak voltak ezek a katonák, akik káromkodva ébredtek, káromkodva feküdtek és csak itt döbbentek rá, hogy az igazi kiállás hitben, vérben, fájdalomban, betegségben - és imádságban akár ezrek előtt a nyílt terek porában: az egyetlen és valódi férfiasság.
Aztán jött a zuhanás Trianon halálos völgyébe. Jött a megalázás, a szégyen, az elesettség, szegénység, járvány és jöttek az imák. Az egész nemzet megtanult imádkozni és nem szégyellték már a férfiak sem – egy-egy „szóra” – befordulni a templomba.
Ezek a férfiak többnyire megjárták a harctereket és megtanulták, hogy egyetlen félelem örökös csak – nem halálfélelem, hanem az istenfélelem. És ahogy az imádság felé fordult a nemzet, úgy emelkedtünk ki a halálra ítéltség posványából.
Amilyen csendesek lettünk, olyan hangos volt körülöttünk a győztesek páholya, és amilyen fennhéjázók voltak ők, olyan alázatosak lettünk mi, mert akkor éreztük már, hogy az alázatosságnál nincsen nagyobb a világon. És elhallgatott körülöttünk az erőszak süvöltése, mert halkan szólni kezdtek a kassai harangok és meghallhatták az egész világon, amikor a dómban a magyarok Te Deum-ot imádkoztak.
Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk, értünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot. Préda lett ez a szó, melyet magyar paraszttól sohasem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.
Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét... megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi, de semmi segítség, mentsvár, csak az ima.
Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent,
mert nem tudod, milyen idők jönnek és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.
http://n-nzsoka.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1219648
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?
Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha ...
- talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.
Lelkemben mindig a jóság fehér madara fészkelt, és Azok várnak - holnap, vagy húsz év múlva -, akik szeretetükben és boldogságukban halhatatlanok.
http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?
Odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha ...
- talán arra, hogy nekem adja nagyapám karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy továbbadhassam annak, aki utánam jön.
Lelkemben mindig a jóság fehér madara fészkelt, és Azok várnak - holnap, vagy húsz év múlva -, akik szeretetükben és boldogságukban halhatatlanok.
”Kerestem az utat, a patakot,
a nádast, a cserszagú erdőt ...
s közben - megtaláltam a Hazámat”. ...
Fekete István rajongva szerette a természetet, és ezt Isten adta tehetséggel láttatni is tudta.
A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá.
Beletett valamit a könyveibe, írásaiba, ami sokunkat fölnevelt.
Engem biztosan és amíg gyerekkorban áhítattal ittam a szavait, sorait,
ma felnőtt fejjel meghatódom újra és újra ha kézbe kerül egy-egy könyve.
Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.
Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetném:
Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben-megtaláltam a Hazámat ...
🌸
Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. (...) Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
🌸
Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok,
hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
🌸
Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni!
Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton - útfélen és minden pillanatban.
Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.
🌸
Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.
🌸
A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, mint a természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyan hasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap, és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.
https://www.citatum.hu/szerzo/Fekete_Istvan
a nádast, a cserszagú erdőt ...
s közben - megtaláltam a Hazámat”. ...
Fekete István rajongva szerette a természetet, és ezt Isten adta tehetséggel láttatni is tudta.
A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá.
Beletett valamit a könyveibe, írásaiba, ami sokunkat fölnevelt.
Engem biztosan és amíg gyerekkorban áhítattal ittam a szavait, sorait,
ma felnőtt fejjel meghatódom újra és újra ha kézbe kerül egy-egy könyve.
Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni.
Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetném:
Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben-megtaláltam a Hazámat ...
🌸
Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. (...) Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
🌸
Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok,
hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
🌸
Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni!
Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton - útfélen és minden pillanatban.
Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.
🌸
Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.
🌸
A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, mint a természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyan hasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap, és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.
https://www.citatum.hu/szerzo/Fekete_Istvan
Sündisznó
Nem lehet azt mondani, hogy Budán lépten-nyomon sündisznóba botlik az ember,
ezért – egyik este – kissé hitetlenül néztem egy kis fekete árnyékra,
amint az utca egyik oldaláról átballagott a másikra.
Ott szaglálódott a villanylámpa alatt és semmi félelmet nem mutatott, amikor odaértem.
− Szervusz tüskés – mondtam közvetlenül. – Nem gondolod, hogy ebből baj lesz? Itt ugyanis mindenféle kutyák járnak…
A kis disznó szuszogott valamit, aztán könnyelműen elindult a legrosszabb irányba, az egyik kertes hát felé, ahol akkora farkaskutya leselkedett a kerítés mellett, mint egy borjú.
Mivel nem szeretem a nyilvános öngyilkosságot, ballonomba takartam a bohém tüskést s elvittem egy bokros kutyátlan kertbe. Enyhén morgott és meg akarta harapni az ujjamat.
− Szamár – méltatlankodtam −, ha nem tudnád, az életedet mentem meg – azzal beengedtem a bokrok közé. Köszönés nélkül távozott.
Másnap reggel majdnem ugyanott szokatlan gyermekcsődületet látok éktelen ordítással mozogni valami körül. Azonnal éreztem, hogy újabb életmentésre lesz szükség.
Hozom a kutyánkat, az majd széttépi – üvöltött egy szeplős fiú és enyhén belerúgott a kis sündisznóba, mely most gömbölyű volt, mint egy kaktusz, csak jobban szúrt.
− Jujuuj – üvöltött a szeplős – megszúrt! Nincs itt egy tégla valahol?
Inkább kés kellene – tanácsolta egy másik – hosszú kés… aztán elvinnénk természetrajz órára.
− Hasznos – mondta csendesen egy kis lány −, hasznos. Tanultuk. Miért bántjátok?
− Fogd be a szád, nem látod, hogy megszúrt? Hasznos! Hol van az a tégla?
Nem szívesen avatkozom az ilyen vitákba (ezek az ifjú emberek néha nagyon gorombák s a szeplős egyénnek légpuskája is van, amivel a leghasznosabb madárkákat irtja), de tüskés barátomat meg kellett mentenem; azonban az ügy másként rendeződött el.
A túloldalról egy termetes asszony érkezett, akiben nyoma sem volt az én tétovázásomnak.
− Mit csináltok?
− Ez az izé megszúrta a lábam – mondta a szeplős fiú −, de most adok neki.
− Ki mondta, hogy dugd oda a lábad?
Csend. Az asszonynak félelmetesen villogott a szeme.
− Azt kérdem, te pulykatojás, ki mondta, hogy piszkáld ezt a kis állatot, bántott talán, vagy a tiéd?
− Hát a magáé?
− Az enyém! Aztán most tágulj innét, mert hozzád vágom ezt a szatyrot.
A gyermeksereg ijedten mozdult el a szatyor veszedelmes közelségéből,
mert nem volt kérdéses, hogy az asszonyság használatba veszi, ha kell.
Amikor már távolabb voltak szeretettel nézett a kis gombócra.
− Miska, te haszontalan, mennyi bajom van veled…
− Igazán a magáé? – álmélkodtam.
− Persze. Én neveltem fel. Akkora volt, mint egy kis citrom, de azóta nincs is nálam egér, meg csótány meg mindenféle féreg. Na gyere, te tekergő!
A Miska nevezetű sündisznó kibontakozott saját tüskevárából, pislogott és elindult az asszony után. Elkocogtak a következő kertig, ott befordultak.
A gyerekek messziről nézték a jelenetet és csendben voltak, csak a szeplős fiú kiabált még valamit, igazolva, hogy mindig az a leghangosabb aki ölni akar.
Fekete István
Nem lehet azt mondani, hogy Budán lépten-nyomon sündisznóba botlik az ember,
ezért – egyik este – kissé hitetlenül néztem egy kis fekete árnyékra,
amint az utca egyik oldaláról átballagott a másikra.
Ott szaglálódott a villanylámpa alatt és semmi félelmet nem mutatott, amikor odaértem.
− Szervusz tüskés – mondtam közvetlenül. – Nem gondolod, hogy ebből baj lesz? Itt ugyanis mindenféle kutyák járnak…
A kis disznó szuszogott valamit, aztán könnyelműen elindult a legrosszabb irányba, az egyik kertes hát felé, ahol akkora farkaskutya leselkedett a kerítés mellett, mint egy borjú.
Mivel nem szeretem a nyilvános öngyilkosságot, ballonomba takartam a bohém tüskést s elvittem egy bokros kutyátlan kertbe. Enyhén morgott és meg akarta harapni az ujjamat.
− Szamár – méltatlankodtam −, ha nem tudnád, az életedet mentem meg – azzal beengedtem a bokrok közé. Köszönés nélkül távozott.
Másnap reggel majdnem ugyanott szokatlan gyermekcsődületet látok éktelen ordítással mozogni valami körül. Azonnal éreztem, hogy újabb életmentésre lesz szükség.
Hozom a kutyánkat, az majd széttépi – üvöltött egy szeplős fiú és enyhén belerúgott a kis sündisznóba, mely most gömbölyű volt, mint egy kaktusz, csak jobban szúrt.
− Jujuuj – üvöltött a szeplős – megszúrt! Nincs itt egy tégla valahol?
Inkább kés kellene – tanácsolta egy másik – hosszú kés… aztán elvinnénk természetrajz órára.
− Hasznos – mondta csendesen egy kis lány −, hasznos. Tanultuk. Miért bántjátok?
− Fogd be a szád, nem látod, hogy megszúrt? Hasznos! Hol van az a tégla?
Nem szívesen avatkozom az ilyen vitákba (ezek az ifjú emberek néha nagyon gorombák s a szeplős egyénnek légpuskája is van, amivel a leghasznosabb madárkákat irtja), de tüskés barátomat meg kellett mentenem; azonban az ügy másként rendeződött el.
A túloldalról egy termetes asszony érkezett, akiben nyoma sem volt az én tétovázásomnak.
− Mit csináltok?
− Ez az izé megszúrta a lábam – mondta a szeplős fiú −, de most adok neki.
− Ki mondta, hogy dugd oda a lábad?
Csend. Az asszonynak félelmetesen villogott a szeme.
− Azt kérdem, te pulykatojás, ki mondta, hogy piszkáld ezt a kis állatot, bántott talán, vagy a tiéd?
− Hát a magáé?
− Az enyém! Aztán most tágulj innét, mert hozzád vágom ezt a szatyrot.
A gyermeksereg ijedten mozdult el a szatyor veszedelmes közelségéből,
mert nem volt kérdéses, hogy az asszonyság használatba veszi, ha kell.
Amikor már távolabb voltak szeretettel nézett a kis gombócra.
− Miska, te haszontalan, mennyi bajom van veled…
− Igazán a magáé? – álmélkodtam.
− Persze. Én neveltem fel. Akkora volt, mint egy kis citrom, de azóta nincs is nálam egér, meg csótány meg mindenféle féreg. Na gyere, te tekergő!
A Miska nevezetű sündisznó kibontakozott saját tüskevárából, pislogott és elindult az asszony után. Elkocogtak a következő kertig, ott befordultak.
A gyerekek messziről nézték a jelenetet és csendben voltak, csak a szeplős fiú kiabált még valamit, igazolva, hogy mindig az a leghangosabb aki ölni akar.
Fekete István
