🌸
A Föld Legszebb Virága
🌸
"A valóság mindig más, mint az álom."
Myrol Agárd
🌸
"Őrizd meg a pillanat minden örömét,
mert a múlt csupán emlék,
a jövő pedig reményteli álomkép."
Myrol Agárd
A Föld Legszebb Virága
🌸
"A valóság mindig más, mint az álom."
Myrol Agárd
🌸
"Őrizd meg a pillanat minden örömét,
mert a múlt csupán emlék,
a jövő pedig reményteli álomkép."
Myrol Agárd
🌸
"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot.
De a sorsot nem lehet elrendezni.
Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod,
és felborul minden. Vége. Vége.
A sorsot nem lehet elrendezni.
A sors rendezi el az embert."
Wass Albert
🌸
"Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot.
De a sorsot nem lehet elrendezni.
Egyszerre csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod,
és felborul minden. Vége. Vége.
A sorsot nem lehet elrendezni.
A sors rendezi el az embert."
Wass Albert
🌸
🌸
Myrol Agárd
MAI LÁNYOK
Az okosság és szépség bennük vetekednek.
El is indultak megmászni az Élet Hegyet.
Már oda is értek az aljára,
mászni is kezdtek valahára,
De a kényelem és lustaság is elkísérték,
Így aludni tért bennük a sok érték ...
Sem a bölcsesség, sem a szépség
már nem tombolt benne,
Amikor rátaláltam, az én kedvemet is szegte.
Azóta Vivien és én mint két jóbarát
együtt lopjuk a napot, és bámuljuk a TikTok oldalát.
2023. december 15.
🌸
https://www.eletesegeszseg.com/myrol-agaacuterd-versei.html
🌸
Myrol Agárd
MAI LÁNYOK
Az okosság és szépség bennük vetekednek.
El is indultak megmászni az Élet Hegyet.
Már oda is értek az aljára,
mászni is kezdtek valahára,
De a kényelem és lustaság is elkísérték,
Így aludni tért bennük a sok érték ...
Sem a bölcsesség, sem a szépség
már nem tombolt benne,
Amikor rátaláltam, az én kedvemet is szegte.
Azóta Vivien és én mint két jóbarát
együtt lopjuk a napot, és bámuljuk a TikTok oldalát.
2023. december 15.
🌸
https://www.eletesegeszseg.com/myrol-agaacuterd-versei.html
🌸
🌸
A Föld Legszebb Virága
A legszebb virága a Földnek a NŐ
Jézus is megvédte őket.
A Jákob kútjánál megkegyelmezett.
Egy másikat azoktól mentett,
kik dühödten dobták rá a köveket.
Majd lágy szavakkal simogatta annak haját,
ki lábára kenni nem sajnálta olaját.
Ő mindig szelíden emelte fel őket
letörölve szemükről a könnyet.
Áldotta karjukon a gyermeket,
és minden szelídnek ígért örök életet
Csodálta Évát, Sárát, Máriát,
ahogy felvállalták az élet sok kínját.
Mert a nők sorsa kicsit nehezebb,
ők hordják a családi terheket
és bennük rügyezik a jövő,
ezért lett a Föld legszebb virága a NŐ.
2023. Március. 8.
Myrol Agárd
🌸
A Föld Legszebb Virága
A legszebb virága a Földnek a NŐ
Jézus is megvédte őket.
A Jákob kútjánál megkegyelmezett.
Egy másikat azoktól mentett,
kik dühödten dobták rá a köveket.
Majd lágy szavakkal simogatta annak haját,
ki lábára kenni nem sajnálta olaját.
Ő mindig szelíden emelte fel őket
letörölve szemükről a könnyet.
Áldotta karjukon a gyermeket,
és minden szelídnek ígért örök életet
Csodálta Évát, Sárát, Máriát,
ahogy felvállalták az élet sok kínját.
Mert a nők sorsa kicsit nehezebb,
ők hordják a családi terheket
és bennük rügyezik a jövő,
ezért lett a Föld legszebb virága a NŐ.
2023. Március. 8.
Myrol Agárd
🌸
Nők
Sáfrány János
A nők közül az első nőre,
Évára gondolsz, aki örök,
vagy Szép Helénára, akiért
harcolt tíz évig a sok görög.
Esetleg Kleopátrára és
halálig tartó szerelmére,
vagy egyiptomi Nofretete
királynő hűvös szépségére.
Eszedbe jut, mondd, Mona Lisa,
Gioconda rejtélyes mosolya,
amely mai napi embernek
egyedi és megfejthetetlen,
vagy jut eszedbe Madonna az
Evitában, kit megkönnyezett
a spontán, néma, mozdulatlan,
a sok gyertyákkal álló tömeg.
A végzet asszonyára gondolsz,
aki elcsavarhatja fejed,
és szolgálod egyenest a vad
vágyai kielégítését.
Tudod, hogy nem menekülhetsz, de
nem is akarsz ellene tenni,
leszállt a köd, elképzelni sem
tudod, lehet máshol is lenni.
Vagy arra, ki melletted lehet,
de aki esetleg szül neked,
majd őt együtt felnevelheted,
akivel összetart szeretet,
a kölcsönös, egymás iránti,
a hosszú éveken át tartó,
aminél csak az utolsó szó
a lezáró, az elválasztó.
2021. augusztus 20.
🌸
Sáfrány János
A nők közül az első nőre,
Évára gondolsz, aki örök,
vagy Szép Helénára, akiért
harcolt tíz évig a sok görög.
Esetleg Kleopátrára és
halálig tartó szerelmére,
vagy egyiptomi Nofretete
királynő hűvös szépségére.
Eszedbe jut, mondd, Mona Lisa,
Gioconda rejtélyes mosolya,
amely mai napi embernek
egyedi és megfejthetetlen,
vagy jut eszedbe Madonna az
Evitában, kit megkönnyezett
a spontán, néma, mozdulatlan,
a sok gyertyákkal álló tömeg.
A végzet asszonyára gondolsz,
aki elcsavarhatja fejed,
és szolgálod egyenest a vad
vágyai kielégítését.
Tudod, hogy nem menekülhetsz, de
nem is akarsz ellene tenni,
leszállt a köd, elképzelni sem
tudod, lehet máshol is lenni.
Vagy arra, ki melletted lehet,
de aki esetleg szül neked,
majd őt együtt felnevelheted,
akivel összetart szeretet,
a kölcsönös, egymás iránti,
a hosszú éveken át tartó,
aminél csak az utolsó szó
a lezáró, az elválasztó.
2021. augusztus 20.
🌸
🌸
https://ancientmistery.weebly.com/a-n337k-igazi-jelleme.html
🌸
https://ancientmistery.weebly.com/rig-veda.html
🌸
https://ancientmistery.weebly.com/rig-veda.html
Egy sorsában megrekedt, elhagyott lány álldogál, mint a zátonyra futott hajó, az élet kihívásának erdejében, a hosszú út szélén. A kilátástalannak látszó élete új lehetőségének reményét feladva, egyhangúságába temetkezve nézi, ahogy az út szélén szorgos hangyák szállítgatják tojásaikat ide-oda.
Úgy érzi, ebből a mélységből már nem képes felemelkedni, újra önmagára találni. Ahogy ott áll a szikrázó napsütésben, a napok, hetek, hónapok, évek göngyölítik előtte a múltja sötét felhőit. Sehol egy segítő kéz, sehol egy biztonságot nyújtó fénysugár, sehol egy reményt ébresztő cél, sehol egy férfi, akit szerethetne, és sehol egy autó, ami felvenné, hogy elvigye innen e kietlen, lelket emésztő magányból. Már teljesen feladta. Éppen a „sohasem lesz már esélyem” szó kimondása keringőzött hófehér fogai között, amikor a távolban, a remegő délibábban valamit közeledni látott.
Először mozgó árnyéknak tűnt, ahogy tánclépésben imbolygott hunyorgó szemei előtt hol az út jobb, hol pedig a bal oldalát határolva. Csak mikor közelebb ért hozzá látta, hogy egy gyalogló vándor unottan lépdel az út porán, nagyokat rugdosva az elébe került göröngyökbe. Mint aki megunta a várakozást, néha vissza-visszanézve, elindult gyalog a végtelenbe, képzelt célja felé. A lány távolba meredő tekintete találkozott a fiúéval, akit mágnesként vonzott egyre közelebb, míg végül megszólította és megkérte, időzzön el vele egy keveset, hogy ne érezze magát egyedül.
Csak egy pár szóra mielőtt folytatná útját, mert már oly régen csak a magány a társa. A fiú először arra hivatkozik, ha megáll, csak időt veszít és még később éri el a tőle amúgy is messze került élete értelmét. De a lány magányos, elesett, kérlelő tekintetének engedve belegyezik, hogy egy rövid beszélgetésre félbe szakítja útját.
Úgy érzi, ebből a mélységből már nem képes felemelkedni, újra önmagára találni. Ahogy ott áll a szikrázó napsütésben, a napok, hetek, hónapok, évek göngyölítik előtte a múltja sötét felhőit. Sehol egy segítő kéz, sehol egy biztonságot nyújtó fénysugár, sehol egy reményt ébresztő cél, sehol egy férfi, akit szerethetne, és sehol egy autó, ami felvenné, hogy elvigye innen e kietlen, lelket emésztő magányból. Már teljesen feladta. Éppen a „sohasem lesz már esélyem” szó kimondása keringőzött hófehér fogai között, amikor a távolban, a remegő délibábban valamit közeledni látott.
Először mozgó árnyéknak tűnt, ahogy tánclépésben imbolygott hunyorgó szemei előtt hol az út jobb, hol pedig a bal oldalát határolva. Csak mikor közelebb ért hozzá látta, hogy egy gyalogló vándor unottan lépdel az út porán, nagyokat rugdosva az elébe került göröngyökbe. Mint aki megunta a várakozást, néha vissza-visszanézve, elindult gyalog a végtelenbe, képzelt célja felé. A lány távolba meredő tekintete találkozott a fiúéval, akit mágnesként vonzott egyre közelebb, míg végül megszólította és megkérte, időzzön el vele egy keveset, hogy ne érezze magát egyedül.
Csak egy pár szóra mielőtt folytatná útját, mert már oly régen csak a magány a társa. A fiú először arra hivatkozik, ha megáll, csak időt veszít és még később éri el a tőle amúgy is messze került élete értelmét. De a lány magányos, elesett, kérlelő tekintetének engedve belegyezik, hogy egy rövid beszélgetésre félbe szakítja útját.
🌸
🌸
Gondolja, addig is pihenteti lábait, és az esélyét sem csökkenti, hogy egy arra tévedő autó felvegye. Kellemes szóváltások izgalmában, a múló időről teljesen megfeledkezve azon veszik észre magukat, hogy beesteledett, és a csillagok már álomra csalogatják megfáradt szemeiket.
Leülve egy kidőlt rönkre, hamar el is szenderülnek, és már csak arra lesznek figyelmesek, hogy a hajnalt ébresztő fülemüle trillázik felettük. A lány fázott és félt az éjjel rémítő hangjaitól, és ösztönösen is odabújt a fiúhoz, aki teljesen elzsibbadva mozdulni sem mert, nehogy felébressze gyermeki álmából a nyugodtan alvó lányt. Csak most nézte meg alaposabban a derengő hajnali fényben, milyen szép, nőies vonásai vannak ennek az elgyötört testnek.
Később együtt keresgéltek valami ehetőt az erdőszéli tisztáson. Sokat mesélt a lány az életéről, hogyan menekült a gyötrelmek útjáról, és hogy került ide az ígéretek sűrű vadonjába, és hogy mennyire kilátástalan a jövőképe itt is.
A fiú megsajnálta, mert érezte, a sors valahol hasonló játékot űzött belőle is. Azonosulni tudott küzdelmeivel, megvalósulatlan álmaival, és a lelket szárító magányával. Szíve így egyre közelebb került hozzá, egyre jobban részének érezte a lány kínlódásait, küzdelmeit. Közösek lettek érzéseik, álmaik, és együtt kezdték tervezni a jövőt.
A fiú megosztotta vele szívének titkait, és mesélni kezdte színes gyermekkorát, küzdelmeit, nyugtalan természetéből adódó, zaklatott életének változatait. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy mindkettejük élete hasonló zsákutcában rekedt. Bátorították egymást, erősítették, hogy talán van még remény egy új kezdetre. Így teltek a napok, hónapok észrevétlen.
Már mindenük közös lett, közösen rejtőztek a lombok hűsítő árnyai alá, közösen vettek részt a túlélésük táplálékának megszerzésében, együtt számlálták a hulló faleveleket, az égen csapatban repülő vándormadarakat, egyszerre rezzentek össze a telet jelző hideg szélre, egymásba bújva vészelték át a hideg nappalokat és az egyre hidegebb éjszakákat.
Közösek lettek már a holdfényben ringó álmaik is. Míg egy éjszaka arra ébredtek, hogy körülöttük selymes hó takar mindent, és ők nagyon fáznak, és nagyon egymásra utaltak. Szorosan összeölelkezve próbálták felmelegíteni egymás dermedt tagjait. Testük- lelkük egybeolvadt, ahogy érezték fagyos ereikben egymás szívének ritmusát. A fiú levette pulóverét, a didergő lányra adta, majd dörzsölgette a lány kékülő kezeit, hogy megvédje a teljes kihűléstől. Egymás hátának támaszkodva próbálták átvészelni az éjszaka fagyos leheletét.
Leülve egy kidőlt rönkre, hamar el is szenderülnek, és már csak arra lesznek figyelmesek, hogy a hajnalt ébresztő fülemüle trillázik felettük. A lány fázott és félt az éjjel rémítő hangjaitól, és ösztönösen is odabújt a fiúhoz, aki teljesen elzsibbadva mozdulni sem mert, nehogy felébressze gyermeki álmából a nyugodtan alvó lányt. Csak most nézte meg alaposabban a derengő hajnali fényben, milyen szép, nőies vonásai vannak ennek az elgyötört testnek.
Később együtt keresgéltek valami ehetőt az erdőszéli tisztáson. Sokat mesélt a lány az életéről, hogyan menekült a gyötrelmek útjáról, és hogy került ide az ígéretek sűrű vadonjába, és hogy mennyire kilátástalan a jövőképe itt is.
A fiú megsajnálta, mert érezte, a sors valahol hasonló játékot űzött belőle is. Azonosulni tudott küzdelmeivel, megvalósulatlan álmaival, és a lelket szárító magányával. Szíve így egyre közelebb került hozzá, egyre jobban részének érezte a lány kínlódásait, küzdelmeit. Közösek lettek érzéseik, álmaik, és együtt kezdték tervezni a jövőt.
A fiú megosztotta vele szívének titkait, és mesélni kezdte színes gyermekkorát, küzdelmeit, nyugtalan természetéből adódó, zaklatott életének változatait. Arra a meggyőződésre jutottak, hogy mindkettejük élete hasonló zsákutcában rekedt. Bátorították egymást, erősítették, hogy talán van még remény egy új kezdetre. Így teltek a napok, hónapok észrevétlen.
Már mindenük közös lett, közösen rejtőztek a lombok hűsítő árnyai alá, közösen vettek részt a túlélésük táplálékának megszerzésében, együtt számlálták a hulló faleveleket, az égen csapatban repülő vándormadarakat, egyszerre rezzentek össze a telet jelző hideg szélre, egymásba bújva vészelték át a hideg nappalokat és az egyre hidegebb éjszakákat.
Közösek lettek már a holdfényben ringó álmaik is. Míg egy éjszaka arra ébredtek, hogy körülöttük selymes hó takar mindent, és ők nagyon fáznak, és nagyon egymásra utaltak. Szorosan összeölelkezve próbálták felmelegíteni egymás dermedt tagjait. Testük- lelkük egybeolvadt, ahogy érezték fagyos ereikben egymás szívének ritmusát. A fiú levette pulóverét, a didergő lányra adta, majd dörzsölgette a lány kékülő kezeit, hogy megvédje a teljes kihűléstől. Egymás hátának támaszkodva próbálták átvészelni az éjszaka fagyos leheletét.
🌸
Már minden törődés, gondoskodás, szerető figyelmesség, együttérzés a túlélést jelentette számukra. Hosszú éjszakák teltek így el egymásra utaltságuk szoros kötelékében. A nappalok oly rövidre fogták meleget nyújtó létük, hogy szinte folyton egymásba kapaszkodva kergették a múló időt. Már egymás nélkül létezni sem mertek. Az összeforrt szívük valósága jelentette csupán a biztonságot, a túlélést adó reményt, mindkettőjük számára.
– Oly jó, hogy itt vagy nekem – szólalt meg a lány egy fázós, reszkető pillanatában.
– Nélküled már feladtam volna, nem is élnék. Te tartod bennem az életet, te adtad vissza belém a reményt. Számomra te lettél minden.
A fiú szótlanul magához ölelte és megpuszilta homlokát. Már nem bánta, hogy akkor nem ment tovább, bár nem mondott neki semmit. Míg a lány a kabátja alá dugta fagyos kezeit, szorosan átölelve, mint akinek a kabát melege már nem lenne elég, bele szeretne bújni egészen a fiú érző-szerető, meleg szívébe. Reszketőn egymásra tapadt ajkaik megdermedt
lilássága árulkodott elszakíthatatlan szerelmükről, aminek egyedüli élő tanúja a felettük fagyosan mosolygó holdvilág volt.
Az idilli hangulatot az erdő fáiról visszaverődő burrogó zaj zavarta meg, majd cikázó fények kezdtek feltűnni a távolban kígyózó úton. Egy autó közeledett az éjszaka fagyos csendjében. – Megmenekültünk – suttogta a fiú halkan.
A lány utolsó erejét összeszedve dermedtségéből, követte a fiút, ki szorosan fogta a kezét, és segítette lépteit. Hamarosan egy autó fékezett le mellettük. Megkérdezték, elvinné-e őket a legközelebbi városig.
– El – szólt kemény hangon a válasz-, de nincs csak egy helyem. Döntsék el, ki jön!
Még mindig szorosan fogták egymás kezét, mikor a fiú halkan odasúgta:
– Akkor menjél te! -, de magában azt remélte, hogy a lány soha nem engedi el a kezet.
A lány elengedte a fiú kezét, és beült az autóba.
– Majd hívlak, mindenről tájékoztatlak – hangoztak búcsúszavai.
Az autóban reszketőn, összezsugorodva a szűk hely miatt, lassan kezdett kiolvadni, és elmerülni a vezetővel való beszélgetésben, amikor megcsörrent a telefonja.
Felvette. A hang kérdezte:
– Minden rendben szerelmem? Nagyon hiányzol, a hideg oly keményen elviselhetetlen nélküled.
Ekkor az idős férfi ércesen megkérdezte:
– Ki az? Az a bátyja volt, aki ottmaradt, vagy a szeretője?- közben nézte a lány izgatottságát. – Felőlem kiszállhat, ha vissza akar menni hozzá.
– Nem,…. nem….. Nem akarok- válaszolta halk félelmében.
– Csak egy útitárs volt – suttogta még halkabban.
– Oly jó, hogy itt vagy nekem – szólalt meg a lány egy fázós, reszkető pillanatában.
– Nélküled már feladtam volna, nem is élnék. Te tartod bennem az életet, te adtad vissza belém a reményt. Számomra te lettél minden.
A fiú szótlanul magához ölelte és megpuszilta homlokát. Már nem bánta, hogy akkor nem ment tovább, bár nem mondott neki semmit. Míg a lány a kabátja alá dugta fagyos kezeit, szorosan átölelve, mint akinek a kabát melege már nem lenne elég, bele szeretne bújni egészen a fiú érző-szerető, meleg szívébe. Reszketőn egymásra tapadt ajkaik megdermedt
lilássága árulkodott elszakíthatatlan szerelmükről, aminek egyedüli élő tanúja a felettük fagyosan mosolygó holdvilág volt.
Az idilli hangulatot az erdő fáiról visszaverődő burrogó zaj zavarta meg, majd cikázó fények kezdtek feltűnni a távolban kígyózó úton. Egy autó közeledett az éjszaka fagyos csendjében. – Megmenekültünk – suttogta a fiú halkan.
A lány utolsó erejét összeszedve dermedtségéből, követte a fiút, ki szorosan fogta a kezét, és segítette lépteit. Hamarosan egy autó fékezett le mellettük. Megkérdezték, elvinné-e őket a legközelebbi városig.
– El – szólt kemény hangon a válasz-, de nincs csak egy helyem. Döntsék el, ki jön!
Még mindig szorosan fogták egymás kezét, mikor a fiú halkan odasúgta:
– Akkor menjél te! -, de magában azt remélte, hogy a lány soha nem engedi el a kezet.
A lány elengedte a fiú kezét, és beült az autóba.
– Majd hívlak, mindenről tájékoztatlak – hangoztak búcsúszavai.
Az autóban reszketőn, összezsugorodva a szűk hely miatt, lassan kezdett kiolvadni, és elmerülni a vezetővel való beszélgetésben, amikor megcsörrent a telefonja.
Felvette. A hang kérdezte:
– Minden rendben szerelmem? Nagyon hiányzol, a hideg oly keményen elviselhetetlen nélküled.
Ekkor az idős férfi ércesen megkérdezte:
– Ki az? Az a bátyja volt, aki ottmaradt, vagy a szeretője?- közben nézte a lány izgatottságát. – Felőlem kiszállhat, ha vissza akar menni hozzá.
– Nem,…. nem….. Nem akarok- válaszolta halk félelmében.
– Csak egy útitárs volt – suttogta még halkabban.
🌸
🌸
A lány elhallgatott egy pillanatra, mert mélyen, a szívében odabent zokogott szégyenében, az otthagyott szerelmének hiánya miatt, mialatt titkolt könnyek csillantak meg kéklő szemeiben. Rövid hallgatás után a férfi újra megtörte a csendet kérdéseivel, és vidám történetekbe kezdtek a múltjuk felől, miközben a lány kacér mosolyokkal szórta tele az autó párás szélvédőjét.
Ekkor a telefon újra megcsörrent, de a lány már nem merte felvenni, csak haladt tovább az izzadságszagú, benzingőzös autóban. Gondolatai még egy darabig nem hagyták nyugodni, fájt a fejében kavargó, magára hagyott szerelmének didergő emlékképe. Gondolta, a városi presszóból majd visszahívja. De mikor a város széléhez értek, a férfi megkérdezte:
– Van hova mennie, ahol lakjon?
– Nincs – hangzott el egy halk, de egyértelmű válasz.
– Akkor elviszem magamhoz. Nem olyan nagy a lakás, de kettőnknek megteszi.
– Megpróbálhatjuk – volt a lány válasza, és belemászott az előre nem látható jövő megalkuvó mókuskerekébe.
Rendbe rakta a férfi lakását, életét, őrködte álmát, leste gondolatát, és örök cselédje lett a biztonságot nyújtó fedél miatt.
Míg a fiú ott maradt dideregve, fájó magányába burkolózva, reszkető kezeit maga melengette, dermedt szemeit le nem vette az útról remélve, hátha felragyog újra egy fény az úton, mely felé közeleg. Mert oda várja vissza élete autóstopposát, ahol a magány felhője szívére örökre rátelepedett. Könnyei patakként öntözték az erdő avarját, minek nyomán tavaszi virágok nyíltak.
Az erdő lombba borult, a madarak éneke újra visszatért teleszórva vidám dalokkal az eget. Csak a fiú szíve mélye őrizte a jégbe fagyasztott szerelmi lángot, belefojtva a reményt, egy új világot. Az emlék madarai lettek mindenkori társai, mire az örök tél újra fehér takaró alá rejtett mindent.
A lassan fakuló idő álmában megbocsátott, mert úgy hitte, szerelme megmenekült.., de lefagyott szívének lángja bent rekedt a fagyhalálban.
Ekkor a telefon újra megcsörrent, de a lány már nem merte felvenni, csak haladt tovább az izzadságszagú, benzingőzös autóban. Gondolatai még egy darabig nem hagyták nyugodni, fájt a fejében kavargó, magára hagyott szerelmének didergő emlékképe. Gondolta, a városi presszóból majd visszahívja. De mikor a város széléhez értek, a férfi megkérdezte:
– Van hova mennie, ahol lakjon?
– Nincs – hangzott el egy halk, de egyértelmű válasz.
– Akkor elviszem magamhoz. Nem olyan nagy a lakás, de kettőnknek megteszi.
– Megpróbálhatjuk – volt a lány válasza, és belemászott az előre nem látható jövő megalkuvó mókuskerekébe.
Rendbe rakta a férfi lakását, életét, őrködte álmát, leste gondolatát, és örök cselédje lett a biztonságot nyújtó fedél miatt.
Míg a fiú ott maradt dideregve, fájó magányába burkolózva, reszkető kezeit maga melengette, dermedt szemeit le nem vette az útról remélve, hátha felragyog újra egy fény az úton, mely felé közeleg. Mert oda várja vissza élete autóstopposát, ahol a magány felhője szívére örökre rátelepedett. Könnyei patakként öntözték az erdő avarját, minek nyomán tavaszi virágok nyíltak.
Az erdő lombba borult, a madarak éneke újra visszatért teleszórva vidám dalokkal az eget. Csak a fiú szíve mélye őrizte a jégbe fagyasztott szerelmi lángot, belefojtva a reményt, egy új világot. Az emlék madarai lettek mindenkori társai, mire az örök tél újra fehér takaró alá rejtett mindent.
A lassan fakuló idő álmában megbocsátott, mert úgy hitte, szerelme megmenekült.., de lefagyott szívének lángja bent rekedt a fagyhalálban.
🌸
🌸
🌸
