Dr. Ihaleakala Hew Len
A gyógyítsd meg magad rendkívüli története!
( A teljes cikk "A Boldogság Kulcsa" oldalról. )
A gyógyítsd meg magad rendkívüli története!
( A teljes cikk "A Boldogság Kulcsa" oldalról. )
“2004-ben hallottam egy terapeutáról Hawaiin, aki meggyógyított egy egész osztálynyi beszámíthatatlan elmebeteg pácienst -- anélkül, hogy egyáltalán látta volna őket. A pszichológus tanulmányozta a beérkező dossziéját, majd önmagába nézett, hogy meglássa, hogyan "teremtette ő annak a személynek a betegségét". Ahogy gyógyította önmagát, úgy gyógyult a páciens.
“Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam ez egy úgynevezett ‘városi szóbeszéd’.
Hogy tudna bárki meggyógyítani bárki mást azzal, hogy önmagát gyógyítja?
Hogy tudna akár a legnagyobb önfejlesztő mester is meggyógyítani egy beszámíthatatlan elmebeteget?
Ennek nem volt semmi értelme. Nem volt logikus, tehát elfelejtettem a történetet.
“Aztán egy év múlva újra hallottam róla. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy hawaii gyógyítási folyamatot használt, aminek a neve hoponopóno. Eddig soha nem hallottam róla, de nem tudtam kiverni a fejemből. Ha a történet igaz, többet kell tudnom róla. Mindig úgy értelmeztem, a ‘teljes felelősség’ azt jelenti, hogy én felelős vagyok azért, amit gondolok és teszek. Ezeken kívül nincs mit tennem.
Úgy vélem a legtöbb ember szintén ezt érti a teljes felelősség alatt. Felelősek vagyunk azért, amit teszünk, nem pedig azért, amit bárki más – de másképpen is nézhetjük mindezt.
“A hawaii terapeuta, aki meggyógyította azokat a szellemileg beteg embereket, egy újfajta nézőpontot tanított meg nekem a felelősség kérdéséről. A neve Dr. Ihaleakala Hew Len. Körülbelül egy órát beszélgettünk telefonon az első alkalommal. Megkértem, hogy mondja el nekem a terápiás munkájának teljes történetét.
Elmondta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott 4 évig. Ott éltek azok a szellemi visszamaradottakat, akik veszélyesek voltak önmagukra és a társadalomra nézve. A pszichológusok gyakran váltották egymást. Az ápolószemélyzet gyakran betegeskedett, sokan pedig egyszerűen kiléptek.
Azon az osztályon az emberek hátukat a falhoz vetve közlekedtek, attól félve, hogy a páciensek megtámadják őket. Nem volt kellemes ott élni, ott dolgozni vagy akár csak meglátogatni azt a helyet.
"Dr. Len azt mondta, ő sohasem látta a betegeket. Ő megállapodás szerint az irodájában dolgozott, és átnézte a betegek aktáit. Az akták átnézése alatt önmagán dolgozott. Ahogy önmagán dolgozott, a páciensek elkezdtek gyógyulni.
Néhány hónap múlva, a pácienseknek - akiket lekötözve kellett azelőtt tartani - engedélyezték, hogy szabadon járjanak, mesélte. “Mások, akiket keményen gyógyszerelni kellett, elhagyhatták a gyógyszereiket. És azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha is kiengedjék őket, távozhattak.
Mély tisztelettel tekintettem rá.
És nem csak ez történt, folytatta, de a személyzet elkezdte élvezni a munkáját. A hiányzások és a kilépések megszűntek. Több ápolónk lett végül, mint amennyire szükség volt, mivel a gyógyult pácienseket kiengedtük, és minden ápoló bejárt dolgozni. Mára azt az osztályt már bezárták.
Ekkor feltettem a ’milliódolláros’ kérdést: “Mit csináltál önmagaddal, ami azt okozta, hogy azok az emberek meggyógyultak?”
“Én csak egyszerűen meggyógyítottam azon részemet, amely teremtette őket.” mondta.
Nem értettem. Dr. Len kifejtette, hogy a teljes felelősség az életed iránt azt jelenti, hogy minden az életedben – egyszerűen azért, mert az életedben van – a te felelősséged.
Szó szerinti értelmezésben az "egész világ a te teremtményed.”
Ezt nehéz lesz megemészteni. Azért felelősnek lenni, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Felelősnek lenni, amit valaki az életemben tesz vagy mond, egy teljesen másik.
Nos, az igazság az: ha a teljes felelősséget vállalod az életedért - akkor minden, amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz vagy egyéb módokon megtapasztalsz, is a te felelősséged, mivel az életedben megjelent.
Ez azt jelenti, hogy minden amit megtapasztalsz és nem szeretsz – a te dolgod, hogy meggyógyítsd. Végeredményben nem léteznek, csak projekcióként, amelyet a belsődből vetítesz ki.
A gond nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, meg kell változtatnod önmagadat.
Tudom, ezt kemény dió lesz végiggondolni, nem is szólva arról, hogy elfogadd, vagy megéld. Mást okolni sokkal egyszerűbb, mint a felelősséget vállalni. Ahogy Dr. Len-nel beszélgettem, elkezdtem észrevenni, hogy a gyógyítás számára és a ho'oponopono technikában az önszeretetet jelenti.
Ha azt akarod, hogy az életed jobbra forduljon, fejlődjön, meg kell gyógyítanod az életed. Ha meg akarsz gyógyítani bárkit, akár egy mentálisan beteg bűnözőt, tedd azt azzal, hogy gyógyítod önmagad.
Megkérdeztem Dr. Len-t hogyan gyógyította meg önmagát. Mit tesz, pontosan, amikor a páciensei dossziéját nézi?
“Csak annyit teszek, hogy újra meg újra ismételgetem: ‘Sajnálom!’ és ‘Szeretlek’” mondta.
“Ennyi lenne?”
“Ennyi.”
Kiderült, hogy önmagad szeretete a legjobb módja, hogy tökéletesítsd önmagad, és ahogy önmagadat fejleszted, a világodat is tökéletesíted.
Hadd mutassam be egy egyszerű példán, hogy hogyan is működik ez: egy nap valaki küldött nekem egy e-mailt, ami szomorúvá tett. A múltban úgy kezeltem volna ezt, hogy dolgoztam volna az érzelmi fájó pontokon vagy próbáltam volna okokat keresni, miért is küldte az a személy azt a zavaró üzenetet.
Most eldöntöttem, hogy kipróbálom Dr. Len módszerét.
Elkezdtem csendben mondogatni ‘Sajnálom’ és ‘Szeretlek’. Nem egy bizonyos embernek címeztem.
Csak egyszerűen felidéztem a szeretet szellemét, hogy gyógyítsa bennem, amit a külső körülmény okozott.
Egy órán belül kaptam egy e-mailt ugyanattól a személytől. Bocsánatot kért az előző üzenetéért. Ne feledd, hogy én nem tettem semmit sem azért, hogy bocsánatot kérjen.
Még csak nem is válaszoltam neki. De azzal, hogy mondogattam ‘Szeretlek’, valahogyan meggyógyítottam önmagamban azt, amely őbenne jött létre.
Forrás: asztralfeny.hu, és Joe Vitale: Ho'oponoponó c. könyve
“Amikor először hallottam ezt a történetet, azt gondoltam ez egy úgynevezett ‘városi szóbeszéd’.
Hogy tudna bárki meggyógyítani bárki mást azzal, hogy önmagát gyógyítja?
Hogy tudna akár a legnagyobb önfejlesztő mester is meggyógyítani egy beszámíthatatlan elmebeteget?
Ennek nem volt semmi értelme. Nem volt logikus, tehát elfelejtettem a történetet.
“Aztán egy év múlva újra hallottam róla. Azt hallottam, hogy a terapeuta egy hawaii gyógyítási folyamatot használt, aminek a neve hoponopóno. Eddig soha nem hallottam róla, de nem tudtam kiverni a fejemből. Ha a történet igaz, többet kell tudnom róla. Mindig úgy értelmeztem, a ‘teljes felelősség’ azt jelenti, hogy én felelős vagyok azért, amit gondolok és teszek. Ezeken kívül nincs mit tennem.
Úgy vélem a legtöbb ember szintén ezt érti a teljes felelősség alatt. Felelősek vagyunk azért, amit teszünk, nem pedig azért, amit bárki más – de másképpen is nézhetjük mindezt.
“A hawaii terapeuta, aki meggyógyította azokat a szellemileg beteg embereket, egy újfajta nézőpontot tanított meg nekem a felelősség kérdéséről. A neve Dr. Ihaleakala Hew Len. Körülbelül egy órát beszélgettünk telefonon az első alkalommal. Megkértem, hogy mondja el nekem a terápiás munkájának teljes történetét.
Elmondta, hogy a Hawaii Állami Kórházban dolgozott 4 évig. Ott éltek azok a szellemi visszamaradottakat, akik veszélyesek voltak önmagukra és a társadalomra nézve. A pszichológusok gyakran váltották egymást. Az ápolószemélyzet gyakran betegeskedett, sokan pedig egyszerűen kiléptek.
Azon az osztályon az emberek hátukat a falhoz vetve közlekedtek, attól félve, hogy a páciensek megtámadják őket. Nem volt kellemes ott élni, ott dolgozni vagy akár csak meglátogatni azt a helyet.
"Dr. Len azt mondta, ő sohasem látta a betegeket. Ő megállapodás szerint az irodájában dolgozott, és átnézte a betegek aktáit. Az akták átnézése alatt önmagán dolgozott. Ahogy önmagán dolgozott, a páciensek elkezdtek gyógyulni.
Néhány hónap múlva, a pácienseknek - akiket lekötözve kellett azelőtt tartani - engedélyezték, hogy szabadon járjanak, mesélte. “Mások, akiket keményen gyógyszerelni kellett, elhagyhatták a gyógyszereiket. És azok, akiknek esélyük sem volt arra, hogy valaha is kiengedjék őket, távozhattak.
Mély tisztelettel tekintettem rá.
És nem csak ez történt, folytatta, de a személyzet elkezdte élvezni a munkáját. A hiányzások és a kilépések megszűntek. Több ápolónk lett végül, mint amennyire szükség volt, mivel a gyógyult pácienseket kiengedtük, és minden ápoló bejárt dolgozni. Mára azt az osztályt már bezárták.
Ekkor feltettem a ’milliódolláros’ kérdést: “Mit csináltál önmagaddal, ami azt okozta, hogy azok az emberek meggyógyultak?”
“Én csak egyszerűen meggyógyítottam azon részemet, amely teremtette őket.” mondta.
Nem értettem. Dr. Len kifejtette, hogy a teljes felelősség az életed iránt azt jelenti, hogy minden az életedben – egyszerűen azért, mert az életedben van – a te felelősséged.
Szó szerinti értelmezésben az "egész világ a te teremtményed.”
Ezt nehéz lesz megemészteni. Azért felelősnek lenni, amit mondok vagy teszek, egy dolog. Felelősnek lenni, amit valaki az életemben tesz vagy mond, egy teljesen másik.
Nos, az igazság az: ha a teljes felelősséget vállalod az életedért - akkor minden, amit látsz, hallasz, ízlelsz, érintesz vagy egyéb módokon megtapasztalsz, is a te felelősséged, mivel az életedben megjelent.
Ez azt jelenti, hogy minden amit megtapasztalsz és nem szeretsz – a te dolgod, hogy meggyógyítsd. Végeredményben nem léteznek, csak projekcióként, amelyet a belsődből vetítesz ki.
A gond nem velük van, hanem veled, és ahhoz, hogy megváltozzanak, meg kell változtatnod önmagadat.
Tudom, ezt kemény dió lesz végiggondolni, nem is szólva arról, hogy elfogadd, vagy megéld. Mást okolni sokkal egyszerűbb, mint a felelősséget vállalni. Ahogy Dr. Len-nel beszélgettem, elkezdtem észrevenni, hogy a gyógyítás számára és a ho'oponopono technikában az önszeretetet jelenti.
Ha azt akarod, hogy az életed jobbra forduljon, fejlődjön, meg kell gyógyítanod az életed. Ha meg akarsz gyógyítani bárkit, akár egy mentálisan beteg bűnözőt, tedd azt azzal, hogy gyógyítod önmagad.
Megkérdeztem Dr. Len-t hogyan gyógyította meg önmagát. Mit tesz, pontosan, amikor a páciensei dossziéját nézi?
“Csak annyit teszek, hogy újra meg újra ismételgetem: ‘Sajnálom!’ és ‘Szeretlek’” mondta.
“Ennyi lenne?”
“Ennyi.”
Kiderült, hogy önmagad szeretete a legjobb módja, hogy tökéletesítsd önmagad, és ahogy önmagadat fejleszted, a világodat is tökéletesíted.
Hadd mutassam be egy egyszerű példán, hogy hogyan is működik ez: egy nap valaki küldött nekem egy e-mailt, ami szomorúvá tett. A múltban úgy kezeltem volna ezt, hogy dolgoztam volna az érzelmi fájó pontokon vagy próbáltam volna okokat keresni, miért is küldte az a személy azt a zavaró üzenetet.
Most eldöntöttem, hogy kipróbálom Dr. Len módszerét.
Elkezdtem csendben mondogatni ‘Sajnálom’ és ‘Szeretlek’. Nem egy bizonyos embernek címeztem.
Csak egyszerűen felidéztem a szeretet szellemét, hogy gyógyítsa bennem, amit a külső körülmény okozott.
Egy órán belül kaptam egy e-mailt ugyanattól a személytől. Bocsánatot kért az előző üzenetéért. Ne feledd, hogy én nem tettem semmit sem azért, hogy bocsánatot kérjen.
Még csak nem is válaszoltam neki. De azzal, hogy mondogattam ‘Szeretlek’, valahogyan meggyógyítottam önmagamban azt, amely őbenne jött létre.
Forrás: asztralfeny.hu, és Joe Vitale: Ho'oponoponó c. könyve
A szkeptikus elme tudni akar
Az élet célja az, hogy - pillanatról pillanatra - a szeretetbe helyeződjünk vissza.
E cél teljesítéséhez, be kell ismernünk, hogy 100%-ban felelősek vagyunk azért, hogy az életünk
úgy alakult, ahogy alakult. Látnunk kell, hogy a gondolataink teszik - pillanatról pillanatra - olyanná az életünket, amilyen az.
A problémák nem emberek, helyek és helyzetek, hanem a velük kapcsolatos gondolatok.
Amint már korábban említettem, írtam egy "A világ legszokatlanabb Terapeutája" című cikket.
Ez a legszélesebb körben terjesztett és emlegetett cikk, amit valaha is írtam. Megjelent különböző hírlevelekben, továbbították barátoknak, elküldték számos e-mail-címlistára stb.
A jelek szerint a benne rejlő üzenetet mindenki lelkesítőnek találta. Ez a cikkem volt az, ami megragadta a kiadóm, a John Wiley & Sons figyelmét, s ami aztán e könyv megírásához vezetett.
Ám a cikk nem mindenkinek tetszett. Néhány ember képtelen volt elhinni, hogy bárki - még ha pszichológus is - gyógyuláshoz tudott volna segíteni kórházban kezelt elmebeteg bűnözőket.
Egyikük levelet írt dr. Hew Lennek, és bizonyítékokat követelt. Az illető tényeket akart tudni
Dr. Hew Len elmegyógyintézeti tapasztalataival kapcsolatban. Őszintén szólva én is.
Idézem dr. Hew Len e témával kapcsolatos, részletes, írásos válaszát.
A történet - mint a legtöbb történet - tisztázásra szorul.
Igaz, hogy:
1. Évekig dolgoztam pszichológusként a Hawaii Állami Kórház elmeosztályán,
amelyet a Hawaii Egészségügyi Kormányzat üzemeltetett.
2. 1984-től 1987-ig három éven át dolgoztam osztályos pszichológusként,
heti 20 óra munkaidőben, egy magas biztonsági fokozatú
részlegen, ahol olyan férfi betegeket kezeltek, akik bűntényeket
- gyilkosságot, nemi erőszakot, kábítószer-használatot, súlyos testi
sértést - követtek el.
3. Amikor 1984-ban elkezdtem dolgozni a részlegen, akkor annak ott
minden elkülönítőjében erőszakos beteget tartottak.
4. A részlegen mindennap számos beteg bokáján vagy csuklóján fémbili
ncs volt, hogy így megakadályozzák ől erőszakos bűncselekmény
elkövetésében.
5. A részlegen mindennapos esemény volt a betegek közti, illetve a
betegek és a gyógyító személyzet közötti erőszak.
6. A betegek kevéssé vettek részt a gondozásukban és a rehabilitációjukban.
7. Nem folyt részlegen belüli, rehabilitációs célú munkatevékenység.
8. Nem folyt részlegen kívüli tevékenység, rekreációs célú foglalkozás
vagy munka.
9. Családtagok rendkívül ritkán látogatták meg a kezeiteket.
10. A pszichiáter írásos engedélye nélkül egyetlen beteg sem hagyhatta
el a magas biztonsági fokozatú részleget. Az engedély mellé bokaés
csuklóbilincs is járt.
11. A legtöbb beteg évekig tartózkodott az osztályon, aminek a költsége
tudtommal fejenként kb. évi 30 000 $ volt.
12. Az ápolószemélyzet körében rendkívül magas volt a kivett betegszabadság
időtartama.
13. A részleg fizikai környezete lehangoló és meglehetősen lepusztult
volt.
14. A részleg gyógyító személyzete alapvetően csodálatos és gondoskodó
emberekből állt.
15. Amit eddig leírtam, az feltehetőleg az ország legtöbb pszichiátriai
osztályára j ellemző.
Amikor 1987 júliusában eljöttem a részlegről, akkor:
1. Elkülönítők már nem voltak használatban.
2. Csukló- és bokabilincseket már nem használtak.
3. Erőszakos cselekmények rendkívül ritkán fordultak elő, és azok is
csak az új betegeknél.
4. A betegek voltak felelősek önmaguk gondozásáért, beleértve az
elhelyezkedést, a munkát, az egység és a részleg elhagyása előtti
legális szolgáltatásokat, illetve a berendezési tárgyakat.
5. Rendszeresen zajlott olyan, részlegen kívüli, rekreációs jellegű tevékenység,
mint kocogás és teniszezés, amihez se pszichiáter engedélye,
se boka- vagy csuklóbilincs használata nem kellett.
6. Elkezdődött olyan, részlegen kívüli munka, mint pl. a kocsimosás,
amihez se pszichiáter engedélye, se boka- vagy csuklóbilincs használata
nem kellett.
7. A részlegen belül olyan munka zajlott, mint pl. a süteménysütés és
a cipőpucolás.
8. A részlegre rendszeresen érkeztek látogatóba családtagok.
9. A gyógyító személyzet betegszabadsága már nem jelentett gondot.
10. A részleg külleme jelentős mértékben javult, mert festés és karbantartás
történt, és mert az emberek törődtek vele.
11. A részleg gyógyító személyzete nagymértékben támogatta abban a
betegeket, hogy 100%-ban vállaljanak önmagukért felelősséget.
12. A betegek átlagos ápolási ideje évekről hónapokra redukálódott.
13. Az életminőség a betegek és a személyzet számára is drámai módon megváltozott;
az őrizetes rendszerű részlegből szinte egy nagy család, egymást gondozó emberek csoportja lett.
Mit tettem én mint a részleg pszichológusa? Valahányszor az osztályon tartózkodtam, odaérkezésem előtt, ott tartózkodásom közben, és távozásom után a hoponoponót alkalmaztam. Tehát a megbánás, a megbocsátás és az átalakítás folyamatát mindazzal kapcsolatban, ami bennem zajlott a - tudatosan vagy tudattalanul - megtapasztalt problémákkal kapcsolatban.
A részlegen kezelt betegekkel semmiféle pszichoterápiát nem folytattam.
A részlegen egyetlen esetmegbeszélésen sem vettem részt.
100%-os felelősséget vállaltam magamért, hogy tisztítsam magamban
azokat a dolgokat, amelyek osztályos pszichológusként nekem problémát
okoztak.
Én a VAGYOK teremtménye vagyok, tökéletes, ahogy mindenki és minden más is az.
Ami tökéletlen bennem, az csupán a reakcióként megjelenő emlékek sora, ami ítéletként, neheztelésként, haragként, ingerlékenységként és még ki tudja, miként kerül visszajátszásra,
amit alélek irányít.
Az élet célja az, hogy - pillanatról pillanatra - a szeretetbe helyeződjünk vissza.
E cél teljesítéséhez, be kell ismernünk, hogy 100%-ban felelősek vagyunk azért, hogy az életünk
úgy alakult, ahogy alakult. Látnunk kell, hogy a gondolataink teszik - pillanatról pillanatra - olyanná az életünket, amilyen az.
A problémák nem emberek, helyek és helyzetek, hanem a velük kapcsolatos gondolatok.
Amint már korábban említettem, írtam egy "A világ legszokatlanabb Terapeutája" című cikket.
Ez a legszélesebb körben terjesztett és emlegetett cikk, amit valaha is írtam. Megjelent különböző hírlevelekben, továbbították barátoknak, elküldték számos e-mail-címlistára stb.
A jelek szerint a benne rejlő üzenetet mindenki lelkesítőnek találta. Ez a cikkem volt az, ami megragadta a kiadóm, a John Wiley & Sons figyelmét, s ami aztán e könyv megírásához vezetett.
Ám a cikk nem mindenkinek tetszett. Néhány ember képtelen volt elhinni, hogy bárki - még ha pszichológus is - gyógyuláshoz tudott volna segíteni kórházban kezelt elmebeteg bűnözőket.
Egyikük levelet írt dr. Hew Lennek, és bizonyítékokat követelt. Az illető tényeket akart tudni
Dr. Hew Len elmegyógyintézeti tapasztalataival kapcsolatban. Őszintén szólva én is.
Idézem dr. Hew Len e témával kapcsolatos, részletes, írásos válaszát.
A történet - mint a legtöbb történet - tisztázásra szorul.
Igaz, hogy:
1. Évekig dolgoztam pszichológusként a Hawaii Állami Kórház elmeosztályán,
amelyet a Hawaii Egészségügyi Kormányzat üzemeltetett.
2. 1984-től 1987-ig három éven át dolgoztam osztályos pszichológusként,
heti 20 óra munkaidőben, egy magas biztonsági fokozatú
részlegen, ahol olyan férfi betegeket kezeltek, akik bűntényeket
- gyilkosságot, nemi erőszakot, kábítószer-használatot, súlyos testi
sértést - követtek el.
3. Amikor 1984-ban elkezdtem dolgozni a részlegen, akkor annak ott
minden elkülönítőjében erőszakos beteget tartottak.
4. A részlegen mindennap számos beteg bokáján vagy csuklóján fémbili
ncs volt, hogy így megakadályozzák ől erőszakos bűncselekmény
elkövetésében.
5. A részlegen mindennapos esemény volt a betegek közti, illetve a
betegek és a gyógyító személyzet közötti erőszak.
6. A betegek kevéssé vettek részt a gondozásukban és a rehabilitációjukban.
7. Nem folyt részlegen belüli, rehabilitációs célú munkatevékenység.
8. Nem folyt részlegen kívüli tevékenység, rekreációs célú foglalkozás
vagy munka.
9. Családtagok rendkívül ritkán látogatták meg a kezeiteket.
10. A pszichiáter írásos engedélye nélkül egyetlen beteg sem hagyhatta
el a magas biztonsági fokozatú részleget. Az engedély mellé bokaés
csuklóbilincs is járt.
11. A legtöbb beteg évekig tartózkodott az osztályon, aminek a költsége
tudtommal fejenként kb. évi 30 000 $ volt.
12. Az ápolószemélyzet körében rendkívül magas volt a kivett betegszabadság
időtartama.
13. A részleg fizikai környezete lehangoló és meglehetősen lepusztult
volt.
14. A részleg gyógyító személyzete alapvetően csodálatos és gondoskodó
emberekből állt.
15. Amit eddig leírtam, az feltehetőleg az ország legtöbb pszichiátriai
osztályára j ellemző.
Amikor 1987 júliusában eljöttem a részlegről, akkor:
1. Elkülönítők már nem voltak használatban.
2. Csukló- és bokabilincseket már nem használtak.
3. Erőszakos cselekmények rendkívül ritkán fordultak elő, és azok is
csak az új betegeknél.
4. A betegek voltak felelősek önmaguk gondozásáért, beleértve az
elhelyezkedést, a munkát, az egység és a részleg elhagyása előtti
legális szolgáltatásokat, illetve a berendezési tárgyakat.
5. Rendszeresen zajlott olyan, részlegen kívüli, rekreációs jellegű tevékenység,
mint kocogás és teniszezés, amihez se pszichiáter engedélye,
se boka- vagy csuklóbilincs használata nem kellett.
6. Elkezdődött olyan, részlegen kívüli munka, mint pl. a kocsimosás,
amihez se pszichiáter engedélye, se boka- vagy csuklóbilincs használata
nem kellett.
7. A részlegen belül olyan munka zajlott, mint pl. a süteménysütés és
a cipőpucolás.
8. A részlegre rendszeresen érkeztek látogatóba családtagok.
9. A gyógyító személyzet betegszabadsága már nem jelentett gondot.
10. A részleg külleme jelentős mértékben javult, mert festés és karbantartás
történt, és mert az emberek törődtek vele.
11. A részleg gyógyító személyzete nagymértékben támogatta abban a
betegeket, hogy 100%-ban vállaljanak önmagukért felelősséget.
12. A betegek átlagos ápolási ideje évekről hónapokra redukálódott.
13. Az életminőség a betegek és a személyzet számára is drámai módon megváltozott;
az őrizetes rendszerű részlegből szinte egy nagy család, egymást gondozó emberek csoportja lett.
Mit tettem én mint a részleg pszichológusa? Valahányszor az osztályon tartózkodtam, odaérkezésem előtt, ott tartózkodásom közben, és távozásom után a hoponoponót alkalmaztam. Tehát a megbánás, a megbocsátás és az átalakítás folyamatát mindazzal kapcsolatban, ami bennem zajlott a - tudatosan vagy tudattalanul - megtapasztalt problémákkal kapcsolatban.
A részlegen kezelt betegekkel semmiféle pszichoterápiát nem folytattam.
A részlegen egyetlen esetmegbeszélésen sem vettem részt.
100%-os felelősséget vállaltam magamért, hogy tisztítsam magamban
azokat a dolgokat, amelyek osztályos pszichológusként nekem problémát
okoztak.
Én a VAGYOK teremtménye vagyok, tökéletes, ahogy mindenki és minden más is az.
Ami tökéletlen bennem, az csupán a reakcióként megjelenő emlékek sora, ami ítéletként, neheztelésként, haragként, ingerlékenységként és még ki tudja, miként kerül visszajátszásra,
amit alélek irányít.
A történet mögötti igazság
Nem a te hibád, de a te felelősséged.
Dr. Joe Vitalé
Még nem végeztem Dr.Hew Lennel. Még mindig nem ismertem a teljes történetét annak,
ahogyan annak idején az elmeosztályon gyógyított.
Egy nap ismét rákérdeztem az ügyre.
- Soha nem is láttad a pácienseidet? Egyetlenegyszer sem?
- Láttam őket a folyosón, de páciensként, a rendelőhelyiségben
sohasem találkoztam velük. Egyszer láttam az egyiküket, aki meg is szólított. Azt mondta:
„Tudod, hogy bármikor ki tudnálak nyírni?"
Azt válaszoltam neki: „Lefogadom, hogy nagyon ügyesen csinálnád!"
Dr. Hew Len folytatta: - Amikor az állami kórházban a zavart elméjű bűnözők részlegén kezdtem dolgozni, naponta 3-4-szer komolyan összeverekedtek.
Ebben az időben kb. 30 beteg volt az osztályon.
Egyeseket láncra verve tartottak, másokat magánzárkába csuktak, vagy megtiltották nekik,
hogy elhagyják az osztály területét.
Az orvosok és az ápolók is a hátukat a falnak vetve közlekedtek, nehogy valamelyik
beteg hátulról megtámadja őket.
Alig pár hónapig tartó tisztogatás után a dolgok hatalmasat javultak: nem kellett többé senkit
láncon tartani, nem volt szükség a magánzárkára, és azt is megengedhettük az ápoltaknak,
hogy kimenjenek a szabadba, ahol dolgozhattak vagy sportolhattak.
- De pontosan mit tettél azért, hogy elindítsd ezt az átalakulást?
- Magamban teljes felelősséget kellett vállalnom azért, hogy a probléma - rajtam kívül - megjelent. Meg kellett tisztítanom a saját mérgező gondolataimat, szeretettel helyettesítve őket.
Nem volt a betegekkel semmi baj. A hibák bennem voltak.
Dr. Hew Len elmagyarázta nekem, hogy a betegek nem éreztek szeretetet,
de még az osztály sem. Ezért ő mindenfelé szeretetet sugárzott.
- Látszott a falakon, hogy már festetni kellene - mesélte.
De az új festékrétegek sohasem maradtak fönn, azonnal lehámlottak.
Ezért egyszerűen azt mondtam a falaknak, hogy szeretem őket.
Aztán egy nap valaki úgy döntött, hogy befesti a falakat, és ezúttal a festékréteg fenn is maradt.
Ez enyhén szólva is furcsának hangzott, de tőle már nem is tűnt szokatlannak...
Mégis föl kellett tennem azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
- Végül mindegyik beteget kiengedték?
- Kettőt nem engedtek ki, sem akkor, sem később.
Máshova szállították át őket. Ettől eltekintve az osztályon mindenki meggyógyult.
Utána mondott még valamit, ami később segített megérteni, micsoda erő volt abban, amit tett.
- Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen volt az osztályon a helyzet azokban az években,
írjál Omaka-O-Kala Hamaguchinak! Ő szociális munkásként dolgozott ott abban az időben,
így is tettem.
Ez az Omaka-O-Kala Hamaguchi nevű asszony a következőt válaszolta:
Kedves Joe!
Köszönöm a lehetőséget.
Tudnod kell, hogy ezt a levelet Emory Lance Oliveirával közösen írom.
Ő is szociális munkás, aki szintén dr. Hew Lennel együtt dolgozott az osztályon.
Akkoriban szociális munkásnak osztottak be Hawaii állam elmegyógyintézetének újonnan megnyitott igazságügyi részlegében.
Az osztály neve Closed Intensive Security Unit (CISU) volt.
Olyan elítélteket kezeltek ezen az osztályon, akik többnyire erőszakos bűncselekményeket
követtek el, például gyilkosságot, nemi erőszakot, testi sértést, rablást, megrontást vagy ezek kombinációját, és akikről feltételezték vagy vizsgálatok útján megállapították, hogy súlyos elmezavarban szenvednek.
A fogva tartott ápoltak között akadtak olyanok, akiket beszámíthatatlanság miatt mentettek fel a bíróságon; voltak súlyosan pszichotikusak, akik kezelésre szorultak; és olyanok is, akiket
vizsgálat és megfigyelés céljából tartottak bent, annak megállapítására, hogy alkalmasak-e a jogi eljárásban történő részvételre (vagyis képesek-e az ellenük felhozott vádak megértésére és a
saját védelmükben való részvételre).
Akadtak közöttük skizofrének és bipoláris zavarban szenvedők, néhányan retardáltak voltak,
másoknál pedig pszichopátiát vagy szociopátiát diagnosztizáltak. Aztán voltak olyanok is,
akik arról próbálták meggyőzni a bíróságot, hogy az említett esetek valamelyikébe tartoznak.
Mindannyian folyamatos őrizetben voltak, csak orvosi vizsgálat vagy kezelés, illetve bírósági tárgyalás kapcsán hagyhatták el az intézet területét, és akkor is csak csukló- és bokabilincsben.
A napjaik nagyobb részét elkülönített zárkában töltötték, egy zárt, ablaktalan, betonpadlós és betonplafonos cellában, ahol csak egy zárt mosdó volt. Sokan közülük erős gyógyszerhatás
alatt álltak. Csak ritkán rendeztek nekik ilyen-olyan programot.
Az „incidenseken" senki sem lepődött meg: az ápoltak megtámadták a személyzetet,
egymást, saját magukat, és sokszor próbáltak megszökni.
De sok gond volt a személyzet „incidenseivel" is: pl. az ápolók manipulálták a pácienseket;
akadtak drogproblémák, táppénzcsalási és juttatási visszaélések; a személyzet tagjai
egymással veszekedtek; óriási volt a fluktuáció a pszichológusok, a pszichiáterek és az adminisztratív dolgozók körében; gondok voltak a vízvezeték-rendszerrel és az elektromos hálózattal; és így tovább, szinte a végtelenségig.
Az osztály feszült, kiszámíthatatlan, nyomasztó és vad hely volt, ahol még a növények se nőttek.
Később az osztályt átköltöztették egy frissen felújított, sokkal biztonságosabbá tett telephelyre,
ahol még egy körbekerített rekreációs placcot is kialakítottak, de így se nagyon számítottunk
komolyabb változásokra.
Aztán, amikor „már megint jött egy új pszichológus", azt vártuk, hogy majd fölkavarja a dolgokat, megpróbálkozik a legújabb csodaprogrammal, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik
is, és minden marad a régiben.
„Remek"... De most nem így történt, mert Dr. Hew Len látszólag nem sokat tett azon kívül, hogy barátságosan viselkedett. Nem készített értékeléseket és felméréseket, nem állított fel semmilyen diagnózist, nem végzett terápiát, és nem vett fel az ápoltakkal pszichológiai teszteket.
Gyakran késve jött be dolgozni, az esetmegbeszélésekre be sem ment, és a kötelező nyilvántartással se sokat törődött. Ehelyett egy „fura", hoponoponónak nevezett módszert
alkalmazott, ami valami olyasmiről szólt, hogy vállaljunk 100%-os felelősséget magunkért, csak magunkba tekintsünk, és eresszük szélnek a negatív és nemkívánatos energiákat saját magunkban.
„Remek"... De a legfurább az volt, hogy ezt a pszichológust semmi sem tudta kihozni a
sodrából, egyszerűen minden körülmények között jól érezte magát!
Sokat nevetgélt, viccelődött a betegekkel és a személyzettel is, és látszott, hogy őszintén
élvezi azt, amit csinál. Ezt az emberek azzal honorálták, hogy ők is megkedvelték, és élvezték
a társaságát, azzal együtt is, hogy láthatóan nem szakadt meg a munkában.
És a dolgok lassan változni kezdtek. Azt vettük észre, hogy az elkülönítő szobák
egyre gyakrabban megüresednek; a páciensek elkezdtek felelősséget vállalni saját
szükségleteikért és dolgaikért; ráadásul egyre gyakrabban részt vettek a nekik szánt tervek,
programok és projektek kidolgozásában.
Egyre kevesebb gyógyszerre volt szükség, a betegeket pedig bilincs nélkül ki lehetett
engedni az osztályról. Az egész részleg élettel telt meg, nyugodtabb, könnyedebb,
biztonságosabb, tisztább, aktívabb, vidámabb és produktívabb hellyé vált.
A szobanövények növekedésnek indultak, szinte az összes meghibásodás megszűnt a vizesblokkokban, az erőszak az osztályon ritka eseménnyé vált, és a munkatársakon is látszott,
hogy harmonikusabbak, oldottabbak és lelkesebbek lettek. A szokásos, táppénz- és emberhiány okozta gondok megszűntek, egyre inkább az lett a probléma, hogy túl sokan akarnak itt dolgozni,
és senki sem megy el az osztályról szívesen.
Két olyan helyzet jut most az eszembe, amelyek különösen nagy hatást tettek rám.
Volt egy súlyosan tudatzavaros, paranoid betegünk, aki korábban már követett el erőszakos bűncselekményeket, több embert súlyosan megsebesített az intézetben, és odakint is,
és már több alkalommal kezelték kórházban. Ezúttal gyilkosság miatt került a CISU-ba.
Valahányszor ránéztem, végigfutott a hideg a hátamon. Ha csak a közelembe jött,
már attól rosszul éreztem magam!
Dr. Hew Len érkezése után egy vagy két évvel történt, hogy legnagyobb döbbenetemre láttam, ahogyan ez az ember felém közeledik, ápolók kíséretében, de bilincs nélkül, mégsem állt égnek
a hajam. Egyszerűen csak észrevettem, hogy ott van, ítélkezés nélkül, még az sem zavart,
hogy a vállunk összeért, ahogyan elhaladtunk egymás mellett.
Elmaradt a szokásos „na, én itt sem vagyok" reakció. Sőt, egészen nyugodtnak tűnt az emberem!
Ebben az időben már nem dolgoztam az osztályon, de azért nagyon kíváncsi voltam,
hogy mi történhetett. Megtudtam, hogy egy ideje már nem zárják az elkülönítőbe, és bilincset
sem kell hordania, amire nincs más magyarázat, mint az, hogy a személyzetből néhányan gyakorolják a ho'oponoponót, amit Dr. Hew Lentől tanultak.
A másik eset akkor történt, amikor éppen a híreket néztem a tévében. A saját lelki egészségem érdekében kivettem egy szabadnapot, hogy kicsit elszakadhassak a munkától, és lazíthassak.
A hírekben mutatták annak a CISU-páciensnek a bírósági tárgyalását, akit egy három- vagy négyéves kislány megerőszakolásával és meggyilkolásával vádoltak.
A pácienst kórházba vitték, ahol megállapították, hogy az elmeállapota nem teszi lehetővé a bírósági tárgyaláson való részvételét. Több pszichiáter és pszichológus vizsgálta meg és értékelte az állapotát, és számos olyan diagnózist állapítottak meg, amelyek miatt ebben az időben nagy
valószínűséggel megállapították volna, hogy az elmeállapota miatt nem beszámítható.
Ezért nem küldhették börtönbe, de be kellett vonulnia egy állami kórházba, amely azért a börtönnél mégiscsak szabadabb környezet, s a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége is létezik.
Dr. Hew Len beszélgetett ezzel a pácienssel, aki aztán megkérte, tanítsa meg neki is a ho'oponoponót, és úgy hallottam, nagyon kitartóan és következetesen gyakorolta, amit persze el is vár az ember egy volt tengerésztiszttől.
Egy idő után úgy találták, hogy alkalmassá vált a bírósági eljáráson történő részvételre,
és ki is tűzték a bírósági meghallgatás napját. Bár a páciensek többsége és az ügyvédeik - érthetően - a beszámíthatatlanság kimondásáért küzdött volna, ez a páciens mást tett.
A bírósági meghallgatása előtti napon felmondott az ügyvédjének. A következő nap délután a bíróság előtt tisztelettudóan és alázatosan ezt vallotta:
„Felelős vagyok azért, amit tettem, és nagyon sajnálom." Erre senki sem számított.
A bírónak is beletelt néhány pillanatba, amíg felfogta a hallottakat.
Két-három alkalommal teniszeztem dr. Hew Lennel és ezzel a férfival, és bár a páciens nagyon udvariasan és megfontoltan viselkedett, azért - gondolom, érthető - nem voltam nagy véleménnyel
róla... Akkor mégis kizárólag gyengédséget és szeretetet éreztem iránta, és azt is érzékeltem,
hogy a tárgyalóteremben mindenkinek megváltoztak a vele kapcsolatos érzései.
A bíró és az ügyész hangja lágyabbá vált, és körülötte mindenki szeretetteli
mosollyal nézett rá. Nem mindennapi pillanat volt!
Ezért amikor dr. Hew Len egyik nap megkérdezte, hogy vane közöttünk valaki,
aki szeretne kicsit többet megtudni erről a ho'oponoponóról - a szokásos teniszmeccs után - azonnal felugrottam, és alig vártam, hogy vége legyen a délutáni teniszezésnek.
Ennek már csaknem 20 éve, de még mindig lenyűgöz, ha visszagondolok arra, hogy - mint időközben megtudtam - hogyan működött az ISTENI dr. Hew Len révén a Hawaii Állami
Kórházban. Örökké hálás leszek dr. Hew Lennek és annak a „fura" módszernek, amivel megismertetett minket.
A szóban forgó férfit amúgy az esküdtszék egyszerűen bűnösnek találta, a bíró pedig bizonyos értelemben megjutalmazta, mivel teljesítette a kérését, hogy a büntetését a lakóhelyéhez közeli, szövetségi börtönben tölthesse le, s így néha láthassa a feleségét és a gyerekeit.
Bár azóta csaknem 20 év telt el, ma reggel felhívott az osztály korábbi titkára, és arról kérdezett, hogy Dr. Hew Len mostanában ráérne-e egy találkozóra a régi munkatársakkal,
akiknek a többsége már nyugdíjba vonult.
Pár héten belül találkozni fogunk velük. Ki tudja, mi jöhet ki ebből?
Ennyi a történet. Dr. Hew Len valódi csodát tett a kórházban!
Szeretettel és megbocsátással alakította át azokat az embereket,
akik reménytelennek számítottak, és akiket sokan a társadalom selejtjének
tekintettek.
Ez a szeretet ereje. Természetesen többet akartam megtudni.
Amikor befejeztem e könyv piszkozatát, átnézésre elküldtem Dr. Hew Lennek.
Arra kértem, gyomlálja ki belőle a pontatlanságokat.
Arra is megkértem, hogy ha lyukak lennének a történetben az elmeosztályon
töltött éveiről, egészítse ki a sztorit. Kb. egy héttel az után, hogy megkapta a kéziratot,
ezt az e-mailt küldte nekem:
Ao Akua!
Ez egy bizalmas levél, neked és csak neked. Azért írtam, mert elolvastam a könyv kéziratát. Lennének a kézirattal kapcsolatban más megjegyzéseim is, de ezekről majd később fogok írni.
- Végeztél vele - mondta Morrnah, empátiamentesen.
- Mivel végeztem? - kérdeztem.
- A Hawaii Állami Kórházzal.
Bár éreztem szavai határozottságát - akkor, 1987 júliusában -, mégis azt feleltem:
„Adnom kellene nekik két hét felmondási időt." Ám természetesen nem adtam.
Valahogy úgy alakult, hogy nem volt rá időm.
A kórházból pedig senki sem tette szóvá.
Sohasem mentem vissza a kórházba, még akkor sem, amikor meghívtak egy búcsúbulira.
A barátaim megtartották a bulit nélkülem. A búcsúajándékokat a buli után átadták az
Énalapítvány irodájának.
Nagyon szerettem a Hawaii Állami Kórház igazságügyi osztályán dolgozni.
Szerettem a munkatársaimat. Volt egy pillanat - nem tudom, pontosan mikor -, amikor ott dolgozó pszichológusból egyszerre családtaggá váltam.
Három évig heti 20 órában nagyon közel éltem a személyzethez, a páciensekhez,
a szabályokhoz, az előírásokhoz, a klikkekhez és az osztály látható és láthatatlan erőihez.
Ott voltam akkor, amikor az elkülönítés, az acélbilincs, a gyógyszerezés és az őrzés többi formája még elfogadott és rendszeresen alkalmazott eszköz volt.
És akkor is ott voltam, amikor az elkülönítés és az acélbilincs - szinte egyik pillanatról a másikra - eltűnt. Mikor is? Senki sem tudja pontosan.
A fizikai és a verbális erőszak is elpárolgott, szinte százszázalékosan.
A gyógyszerezés már magától csökkent.
És eljött az a pillanat is - ki tudja, pontosan mikor -, amikor a páciensek elhagyták az osztályt, dolgozni vagy kikapcsolódni mentek, bilincsek és orvosi papír nélkül.
Az osztály egyszerűen úgy alakult át őrült és feszült helyből békés, ápoló kórházi osztállyá,
hogy tudatosan senki sem tett az átalakításáért.
Az is egyszerűen csak megtörtént, hogy a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő osztály „létszámfelesleggel" rendelkező részleggé változott.
Szóval szeretném egyértelművé tenni, hogy az osztályon közeli és aktív családtagként dolgoztam,
s nem nézőként voltam ott jelen. És nem, valóban nem végeztem terápiás tevékenységet.
Nem csináltam pszichológiai teszteket. Nem vettem részt az értekezleteken. Nem vettem részt a páciensek esetmegbeszélésein. Viszont nagyon közelről megismerkedtem az osztály működésével.
Ott voltam, amikor megvalósult az első osztályprojekt: süteményt sütöttünk eladásra. Akkor is ott voltam, amikor megszervezték az első osztályon kívüli tevékenységet, ami kocsimosás volt.
És akkor is, amikor megszerveztük az első osztályon kívüli rekreációs programot.
Nem azért nem tettem azt, ami általában az intézeti pszichológus dolga, mert úgy gondoltam volna, hogy az haszontalan.
Egyszerűen csak - számomra is ismeretlen okból - nem tettem. De folyamatosan ott voltam a részlegen, részt vettem a süteménysütésben, az osztályon kívüli kocogásban és a teniszezésben.
És ami sokkal lényegesebb, folyamatosan tisztogattam minden egyes látogatásom előtt, alatt és után, a hét minden napján, három teljes évig.
Minden reggel és este tisztogattam mindazt, ami bennem játszódott le az osztállyal kapcsolatosan, és minden alkalommal, amikor az osztály az eszembe jutott.
Köszönöm.
Szeretlek.
Az Én békéje, Ihaleakala
Nagyon tetszett ez a kis kiegészítés. Egyrészt tükrözi Dr. Hew Len alázatát, másrészt segített annak az alaposabb megismerésében, hogy abban az időben, a kórház alkalmazottjaként, mit tett és mit
nem tett.
Visszaírtam neki, és kértem az engedélyét, hogy az e-mailje szerepelhessen a könyvben.
A válasza egyetlen szó volt - az a szó, amire számítottam -: „Igen."
Még mindig van mit tanulnom ettől a nagyszerű embertől. Úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk szemináriumokat tartani, és természetesen ezt a könyvet is közösen írjuk meg.
De mostanra legalább sikerült a teljes sztorit begyűjtenem arról, hogy hogyan segített egy komplett
pszichiátriai osztályra való elmebeteg bűnözőn. Ugyanúgy, ahogyan minden mást is tesz: saját magán dolgozott. És amikor saját magán dolgozott, mindössze egy egyszerű szót használt:
„Szeretlek."
Ez természetesen olyan dolog, amit te is és én is megtehetünk. Ha össze kellene foglalnom a dr. Hew Len által tanított, modernizált ho'oponoponó lényegét, valami ilyesmi lenne az eredmény:
1. Tisztogass folyamatosan!
2. Amikor ötleteid vagy lehetőségeid támadnak, cselekedj!
3. Tisztogass folyamatosan!
Ez minden. Lehetséges, hogy ez a sikerhez vezető legrövidebb út, amit valaha is megalkottak. Lehetséges, hogy ez a legkisebb ellenállás útja. Lehetséges, hogy ez a legrövidebb űt a zéróállapothoz. Egyetlen varázslatos szóval kezdődik és végződik:
„szeretlek", így léphetsz be a korlátlanság zónájába.
És igen, szeretlek.
Nem a te hibád, de a te felelősséged.
Dr. Joe Vitalé
Még nem végeztem Dr.Hew Lennel. Még mindig nem ismertem a teljes történetét annak,
ahogyan annak idején az elmeosztályon gyógyított.
Egy nap ismét rákérdeztem az ügyre.
- Soha nem is láttad a pácienseidet? Egyetlenegyszer sem?
- Láttam őket a folyosón, de páciensként, a rendelőhelyiségben
sohasem találkoztam velük. Egyszer láttam az egyiküket, aki meg is szólított. Azt mondta:
„Tudod, hogy bármikor ki tudnálak nyírni?"
Azt válaszoltam neki: „Lefogadom, hogy nagyon ügyesen csinálnád!"
Dr. Hew Len folytatta: - Amikor az állami kórházban a zavart elméjű bűnözők részlegén kezdtem dolgozni, naponta 3-4-szer komolyan összeverekedtek.
Ebben az időben kb. 30 beteg volt az osztályon.
Egyeseket láncra verve tartottak, másokat magánzárkába csuktak, vagy megtiltották nekik,
hogy elhagyják az osztály területét.
Az orvosok és az ápolók is a hátukat a falnak vetve közlekedtek, nehogy valamelyik
beteg hátulról megtámadja őket.
Alig pár hónapig tartó tisztogatás után a dolgok hatalmasat javultak: nem kellett többé senkit
láncon tartani, nem volt szükség a magánzárkára, és azt is megengedhettük az ápoltaknak,
hogy kimenjenek a szabadba, ahol dolgozhattak vagy sportolhattak.
- De pontosan mit tettél azért, hogy elindítsd ezt az átalakulást?
- Magamban teljes felelősséget kellett vállalnom azért, hogy a probléma - rajtam kívül - megjelent. Meg kellett tisztítanom a saját mérgező gondolataimat, szeretettel helyettesítve őket.
Nem volt a betegekkel semmi baj. A hibák bennem voltak.
Dr. Hew Len elmagyarázta nekem, hogy a betegek nem éreztek szeretetet,
de még az osztály sem. Ezért ő mindenfelé szeretetet sugárzott.
- Látszott a falakon, hogy már festetni kellene - mesélte.
De az új festékrétegek sohasem maradtak fönn, azonnal lehámlottak.
Ezért egyszerűen azt mondtam a falaknak, hogy szeretem őket.
Aztán egy nap valaki úgy döntött, hogy befesti a falakat, és ezúttal a festékréteg fenn is maradt.
Ez enyhén szólva is furcsának hangzott, de tőle már nem is tűnt szokatlannak...
Mégis föl kellett tennem azt a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott.
- Végül mindegyik beteget kiengedték?
- Kettőt nem engedtek ki, sem akkor, sem később.
Máshova szállították át őket. Ettől eltekintve az osztályon mindenki meggyógyult.
Utána mondott még valamit, ami később segített megérteni, micsoda erő volt abban, amit tett.
- Ha kíváncsi vagy arra, hogy milyen volt az osztályon a helyzet azokban az években,
írjál Omaka-O-Kala Hamaguchinak! Ő szociális munkásként dolgozott ott abban az időben,
így is tettem.
Ez az Omaka-O-Kala Hamaguchi nevű asszony a következőt válaszolta:
Kedves Joe!
Köszönöm a lehetőséget.
Tudnod kell, hogy ezt a levelet Emory Lance Oliveirával közösen írom.
Ő is szociális munkás, aki szintén dr. Hew Lennel együtt dolgozott az osztályon.
Akkoriban szociális munkásnak osztottak be Hawaii állam elmegyógyintézetének újonnan megnyitott igazságügyi részlegében.
Az osztály neve Closed Intensive Security Unit (CISU) volt.
Olyan elítélteket kezeltek ezen az osztályon, akik többnyire erőszakos bűncselekményeket
követtek el, például gyilkosságot, nemi erőszakot, testi sértést, rablást, megrontást vagy ezek kombinációját, és akikről feltételezték vagy vizsgálatok útján megállapították, hogy súlyos elmezavarban szenvednek.
A fogva tartott ápoltak között akadtak olyanok, akiket beszámíthatatlanság miatt mentettek fel a bíróságon; voltak súlyosan pszichotikusak, akik kezelésre szorultak; és olyanok is, akiket
vizsgálat és megfigyelés céljából tartottak bent, annak megállapítására, hogy alkalmasak-e a jogi eljárásban történő részvételre (vagyis képesek-e az ellenük felhozott vádak megértésére és a
saját védelmükben való részvételre).
Akadtak közöttük skizofrének és bipoláris zavarban szenvedők, néhányan retardáltak voltak,
másoknál pedig pszichopátiát vagy szociopátiát diagnosztizáltak. Aztán voltak olyanok is,
akik arról próbálták meggyőzni a bíróságot, hogy az említett esetek valamelyikébe tartoznak.
Mindannyian folyamatos őrizetben voltak, csak orvosi vizsgálat vagy kezelés, illetve bírósági tárgyalás kapcsán hagyhatták el az intézet területét, és akkor is csak csukló- és bokabilincsben.
A napjaik nagyobb részét elkülönített zárkában töltötték, egy zárt, ablaktalan, betonpadlós és betonplafonos cellában, ahol csak egy zárt mosdó volt. Sokan közülük erős gyógyszerhatás
alatt álltak. Csak ritkán rendeztek nekik ilyen-olyan programot.
Az „incidenseken" senki sem lepődött meg: az ápoltak megtámadták a személyzetet,
egymást, saját magukat, és sokszor próbáltak megszökni.
De sok gond volt a személyzet „incidenseivel" is: pl. az ápolók manipulálták a pácienseket;
akadtak drogproblémák, táppénzcsalási és juttatási visszaélések; a személyzet tagjai
egymással veszekedtek; óriási volt a fluktuáció a pszichológusok, a pszichiáterek és az adminisztratív dolgozók körében; gondok voltak a vízvezeték-rendszerrel és az elektromos hálózattal; és így tovább, szinte a végtelenségig.
Az osztály feszült, kiszámíthatatlan, nyomasztó és vad hely volt, ahol még a növények se nőttek.
Később az osztályt átköltöztették egy frissen felújított, sokkal biztonságosabbá tett telephelyre,
ahol még egy körbekerített rekreációs placcot is kialakítottak, de így se nagyon számítottunk
komolyabb változásokra.
Aztán, amikor „már megint jött egy új pszichológus", azt vártuk, hogy majd fölkavarja a dolgokat, megpróbálkozik a legújabb csodaprogrammal, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozik
is, és minden marad a régiben.
„Remek"... De most nem így történt, mert Dr. Hew Len látszólag nem sokat tett azon kívül, hogy barátságosan viselkedett. Nem készített értékeléseket és felméréseket, nem állított fel semmilyen diagnózist, nem végzett terápiát, és nem vett fel az ápoltakkal pszichológiai teszteket.
Gyakran késve jött be dolgozni, az esetmegbeszélésekre be sem ment, és a kötelező nyilvántartással se sokat törődött. Ehelyett egy „fura", hoponoponónak nevezett módszert
alkalmazott, ami valami olyasmiről szólt, hogy vállaljunk 100%-os felelősséget magunkért, csak magunkba tekintsünk, és eresszük szélnek a negatív és nemkívánatos energiákat saját magunkban.
„Remek"... De a legfurább az volt, hogy ezt a pszichológust semmi sem tudta kihozni a
sodrából, egyszerűen minden körülmények között jól érezte magát!
Sokat nevetgélt, viccelődött a betegekkel és a személyzettel is, és látszott, hogy őszintén
élvezi azt, amit csinál. Ezt az emberek azzal honorálták, hogy ők is megkedvelték, és élvezték
a társaságát, azzal együtt is, hogy láthatóan nem szakadt meg a munkában.
És a dolgok lassan változni kezdtek. Azt vettük észre, hogy az elkülönítő szobák
egyre gyakrabban megüresednek; a páciensek elkezdtek felelősséget vállalni saját
szükségleteikért és dolgaikért; ráadásul egyre gyakrabban részt vettek a nekik szánt tervek,
programok és projektek kidolgozásában.
Egyre kevesebb gyógyszerre volt szükség, a betegeket pedig bilincs nélkül ki lehetett
engedni az osztályról. Az egész részleg élettel telt meg, nyugodtabb, könnyedebb,
biztonságosabb, tisztább, aktívabb, vidámabb és produktívabb hellyé vált.
A szobanövények növekedésnek indultak, szinte az összes meghibásodás megszűnt a vizesblokkokban, az erőszak az osztályon ritka eseménnyé vált, és a munkatársakon is látszott,
hogy harmonikusabbak, oldottabbak és lelkesebbek lettek. A szokásos, táppénz- és emberhiány okozta gondok megszűntek, egyre inkább az lett a probléma, hogy túl sokan akarnak itt dolgozni,
és senki sem megy el az osztályról szívesen.
Két olyan helyzet jut most az eszembe, amelyek különösen nagy hatást tettek rám.
Volt egy súlyosan tudatzavaros, paranoid betegünk, aki korábban már követett el erőszakos bűncselekményeket, több embert súlyosan megsebesített az intézetben, és odakint is,
és már több alkalommal kezelték kórházban. Ezúttal gyilkosság miatt került a CISU-ba.
Valahányszor ránéztem, végigfutott a hideg a hátamon. Ha csak a közelembe jött,
már attól rosszul éreztem magam!
Dr. Hew Len érkezése után egy vagy két évvel történt, hogy legnagyobb döbbenetemre láttam, ahogyan ez az ember felém közeledik, ápolók kíséretében, de bilincs nélkül, mégsem állt égnek
a hajam. Egyszerűen csak észrevettem, hogy ott van, ítélkezés nélkül, még az sem zavart,
hogy a vállunk összeért, ahogyan elhaladtunk egymás mellett.
Elmaradt a szokásos „na, én itt sem vagyok" reakció. Sőt, egészen nyugodtnak tűnt az emberem!
Ebben az időben már nem dolgoztam az osztályon, de azért nagyon kíváncsi voltam,
hogy mi történhetett. Megtudtam, hogy egy ideje már nem zárják az elkülönítőbe, és bilincset
sem kell hordania, amire nincs más magyarázat, mint az, hogy a személyzetből néhányan gyakorolják a ho'oponoponót, amit Dr. Hew Lentől tanultak.
A másik eset akkor történt, amikor éppen a híreket néztem a tévében. A saját lelki egészségem érdekében kivettem egy szabadnapot, hogy kicsit elszakadhassak a munkától, és lazíthassak.
A hírekben mutatták annak a CISU-páciensnek a bírósági tárgyalását, akit egy három- vagy négyéves kislány megerőszakolásával és meggyilkolásával vádoltak.
A pácienst kórházba vitték, ahol megállapították, hogy az elmeállapota nem teszi lehetővé a bírósági tárgyaláson való részvételét. Több pszichiáter és pszichológus vizsgálta meg és értékelte az állapotát, és számos olyan diagnózist állapítottak meg, amelyek miatt ebben az időben nagy
valószínűséggel megállapították volna, hogy az elmeállapota miatt nem beszámítható.
Ezért nem küldhették börtönbe, de be kellett vonulnia egy állami kórházba, amely azért a börtönnél mégiscsak szabadabb környezet, s a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége is létezik.
Dr. Hew Len beszélgetett ezzel a pácienssel, aki aztán megkérte, tanítsa meg neki is a ho'oponoponót, és úgy hallottam, nagyon kitartóan és következetesen gyakorolta, amit persze el is vár az ember egy volt tengerésztiszttől.
Egy idő után úgy találták, hogy alkalmassá vált a bírósági eljáráson történő részvételre,
és ki is tűzték a bírósági meghallgatás napját. Bár a páciensek többsége és az ügyvédeik - érthetően - a beszámíthatatlanság kimondásáért küzdött volna, ez a páciens mást tett.
A bírósági meghallgatása előtti napon felmondott az ügyvédjének. A következő nap délután a bíróság előtt tisztelettudóan és alázatosan ezt vallotta:
„Felelős vagyok azért, amit tettem, és nagyon sajnálom." Erre senki sem számított.
A bírónak is beletelt néhány pillanatba, amíg felfogta a hallottakat.
Két-három alkalommal teniszeztem dr. Hew Lennel és ezzel a férfival, és bár a páciens nagyon udvariasan és megfontoltan viselkedett, azért - gondolom, érthető - nem voltam nagy véleménnyel
róla... Akkor mégis kizárólag gyengédséget és szeretetet éreztem iránta, és azt is érzékeltem,
hogy a tárgyalóteremben mindenkinek megváltoztak a vele kapcsolatos érzései.
A bíró és az ügyész hangja lágyabbá vált, és körülötte mindenki szeretetteli
mosollyal nézett rá. Nem mindennapi pillanat volt!
Ezért amikor dr. Hew Len egyik nap megkérdezte, hogy vane közöttünk valaki,
aki szeretne kicsit többet megtudni erről a ho'oponoponóról - a szokásos teniszmeccs után - azonnal felugrottam, és alig vártam, hogy vége legyen a délutáni teniszezésnek.
Ennek már csaknem 20 éve, de még mindig lenyűgöz, ha visszagondolok arra, hogy - mint időközben megtudtam - hogyan működött az ISTENI dr. Hew Len révén a Hawaii Állami
Kórházban. Örökké hálás leszek dr. Hew Lennek és annak a „fura" módszernek, amivel megismertetett minket.
A szóban forgó férfit amúgy az esküdtszék egyszerűen bűnösnek találta, a bíró pedig bizonyos értelemben megjutalmazta, mivel teljesítette a kérését, hogy a büntetését a lakóhelyéhez közeli, szövetségi börtönben tölthesse le, s így néha láthassa a feleségét és a gyerekeit.
Bár azóta csaknem 20 év telt el, ma reggel felhívott az osztály korábbi titkára, és arról kérdezett, hogy Dr. Hew Len mostanában ráérne-e egy találkozóra a régi munkatársakkal,
akiknek a többsége már nyugdíjba vonult.
Pár héten belül találkozni fogunk velük. Ki tudja, mi jöhet ki ebből?
Ennyi a történet. Dr. Hew Len valódi csodát tett a kórházban!
Szeretettel és megbocsátással alakította át azokat az embereket,
akik reménytelennek számítottak, és akiket sokan a társadalom selejtjének
tekintettek.
Ez a szeretet ereje. Természetesen többet akartam megtudni.
Amikor befejeztem e könyv piszkozatát, átnézésre elküldtem Dr. Hew Lennek.
Arra kértem, gyomlálja ki belőle a pontatlanságokat.
Arra is megkértem, hogy ha lyukak lennének a történetben az elmeosztályon
töltött éveiről, egészítse ki a sztorit. Kb. egy héttel az után, hogy megkapta a kéziratot,
ezt az e-mailt küldte nekem:
Ao Akua!
Ez egy bizalmas levél, neked és csak neked. Azért írtam, mert elolvastam a könyv kéziratát. Lennének a kézirattal kapcsolatban más megjegyzéseim is, de ezekről majd később fogok írni.
- Végeztél vele - mondta Morrnah, empátiamentesen.
- Mivel végeztem? - kérdeztem.
- A Hawaii Állami Kórházzal.
Bár éreztem szavai határozottságát - akkor, 1987 júliusában -, mégis azt feleltem:
„Adnom kellene nekik két hét felmondási időt." Ám természetesen nem adtam.
Valahogy úgy alakult, hogy nem volt rá időm.
A kórházból pedig senki sem tette szóvá.
Sohasem mentem vissza a kórházba, még akkor sem, amikor meghívtak egy búcsúbulira.
A barátaim megtartották a bulit nélkülem. A búcsúajándékokat a buli után átadták az
Énalapítvány irodájának.
Nagyon szerettem a Hawaii Állami Kórház igazságügyi osztályán dolgozni.
Szerettem a munkatársaimat. Volt egy pillanat - nem tudom, pontosan mikor -, amikor ott dolgozó pszichológusból egyszerre családtaggá váltam.
Három évig heti 20 órában nagyon közel éltem a személyzethez, a páciensekhez,
a szabályokhoz, az előírásokhoz, a klikkekhez és az osztály látható és láthatatlan erőihez.
Ott voltam akkor, amikor az elkülönítés, az acélbilincs, a gyógyszerezés és az őrzés többi formája még elfogadott és rendszeresen alkalmazott eszköz volt.
És akkor is ott voltam, amikor az elkülönítés és az acélbilincs - szinte egyik pillanatról a másikra - eltűnt. Mikor is? Senki sem tudja pontosan.
A fizikai és a verbális erőszak is elpárolgott, szinte százszázalékosan.
A gyógyszerezés már magától csökkent.
És eljött az a pillanat is - ki tudja, pontosan mikor -, amikor a páciensek elhagyták az osztályt, dolgozni vagy kikapcsolódni mentek, bilincsek és orvosi papír nélkül.
Az osztály egyszerűen úgy alakult át őrült és feszült helyből békés, ápoló kórházi osztállyá,
hogy tudatosan senki sem tett az átalakításáért.
Az is egyszerűen csak megtörtént, hogy a krónikus munkaerőhiánnyal küzdő osztály „létszámfelesleggel" rendelkező részleggé változott.
Szóval szeretném egyértelművé tenni, hogy az osztályon közeli és aktív családtagként dolgoztam,
s nem nézőként voltam ott jelen. És nem, valóban nem végeztem terápiás tevékenységet.
Nem csináltam pszichológiai teszteket. Nem vettem részt az értekezleteken. Nem vettem részt a páciensek esetmegbeszélésein. Viszont nagyon közelről megismerkedtem az osztály működésével.
Ott voltam, amikor megvalósult az első osztályprojekt: süteményt sütöttünk eladásra. Akkor is ott voltam, amikor megszervezték az első osztályon kívüli tevékenységet, ami kocsimosás volt.
És akkor is, amikor megszerveztük az első osztályon kívüli rekreációs programot.
Nem azért nem tettem azt, ami általában az intézeti pszichológus dolga, mert úgy gondoltam volna, hogy az haszontalan.
Egyszerűen csak - számomra is ismeretlen okból - nem tettem. De folyamatosan ott voltam a részlegen, részt vettem a süteménysütésben, az osztályon kívüli kocogásban és a teniszezésben.
És ami sokkal lényegesebb, folyamatosan tisztogattam minden egyes látogatásom előtt, alatt és után, a hét minden napján, három teljes évig.
Minden reggel és este tisztogattam mindazt, ami bennem játszódott le az osztállyal kapcsolatosan, és minden alkalommal, amikor az osztály az eszembe jutott.
Köszönöm.
Szeretlek.
Az Én békéje, Ihaleakala
Nagyon tetszett ez a kis kiegészítés. Egyrészt tükrözi Dr. Hew Len alázatát, másrészt segített annak az alaposabb megismerésében, hogy abban az időben, a kórház alkalmazottjaként, mit tett és mit
nem tett.
Visszaírtam neki, és kértem az engedélyét, hogy az e-mailje szerepelhessen a könyvben.
A válasza egyetlen szó volt - az a szó, amire számítottam -: „Igen."
Még mindig van mit tanulnom ettől a nagyszerű embertől. Úgy döntöttünk, hogy együtt fogunk szemináriumokat tartani, és természetesen ezt a könyvet is közösen írjuk meg.
De mostanra legalább sikerült a teljes sztorit begyűjtenem arról, hogy hogyan segített egy komplett
pszichiátriai osztályra való elmebeteg bűnözőn. Ugyanúgy, ahogyan minden mást is tesz: saját magán dolgozott. És amikor saját magán dolgozott, mindössze egy egyszerű szót használt:
„Szeretlek."
Ez természetesen olyan dolog, amit te is és én is megtehetünk. Ha össze kellene foglalnom a dr. Hew Len által tanított, modernizált ho'oponoponó lényegét, valami ilyesmi lenne az eredmény:
1. Tisztogass folyamatosan!
2. Amikor ötleteid vagy lehetőségeid támadnak, cselekedj!
3. Tisztogass folyamatosan!
Ez minden. Lehetséges, hogy ez a sikerhez vezető legrövidebb út, amit valaha is megalkottak. Lehetséges, hogy ez a legkisebb ellenállás útja. Lehetséges, hogy ez a legrövidebb űt a zéróállapothoz. Egyetlen varázslatos szóval kezdődik és végződik:
„szeretlek", így léphetsz be a korlátlanság zónájába.
És igen, szeretlek.
Az én békéje
Dr. Joe Vitalé
www.hoponopono.org / Dr. Ihaleakala Hew Len, PhD, Foundation of I, Inc. Freedom of the Cosmos
Bár ekkor még magam is csak tanultam a ho'oponoponót, néha azért tanítottam másokat is,
ha úgy éreztem, hogy az illető nyitott rá. Minél tisztábbá váltam, annál tisztábbá váltak
a körülöttem levők is. Ezt azonban nem könnyű elhinni. Hisz sokkal könnyebb a kinti változást akarni, mint a bentit.
Maui szigetén egy ingatlanközvetítő házakat mutatott nekünk. Útközben sokat beszélgettünk gyógyításról, spiritualitásról, A titok című filmről és a személyiség fejlődésről.
Érdekes volt, de az út egy szakaszán valami megvilágosító erejű dolog történt.
Az ingatlanközvetítő olvasta a mára már híressé vált cikkemet Dr. Hew Lenről és a hawaii ho'oponoponóról, amivel egy komplett kórházi osztálynyi elmebeteg bűnözőit gyógyította meg.
Mindenki máshoz hasonlóan az ingatlanközvetítő is lelkesítőnek találta a cikket.
Mindenki máshoz hasonlóan ő se nagyon értette.
Miközben körbekocsikáztuk Maui gyönyörű szigetét, az ingatlanközvetítő panaszkodott, hogy az egyik házat nem tudja eladni. Az eladó és a vevő harcot vív egymással, ami rengeteg haragot generál. A tárgyalás veszekedéssé fajult, és egyhamar nem várható belőle üzletkötés.
Az ingatlanközvetítőt érthetően frusztrálta az érintett személyek viselkedése.
Hallgattam őt, majd úgy éreztem, szólnom kell.
Érdekelné-e, hogy Dr. Hew Len miként kezelné ezt az ügyet ho'oponoponóval? - kérdeztem.
- Igen! - mondta kíváncsisan. - Rendkívül érdekel! Mondja el!
- Ez jó lesz! - szólt Nerissa.
- Nos, én nem vagyok Dr. Hew Len - kezdtem -, de írok vele egy könyvet, és tőle tanultam a módszert. Ezért úgy vélem, tudom, hogy ő hogyan kezelné ezt az ügyet.
- Mondja el!
- Dr. Hew Len azt teszi, hogy önmagába tekint, hogy meglássa, mi van őbenne, ami összefügg a kívül megjelenő problémával - kezdtem.
- Amikor az elmeosztályon dolgozott, akkor sorra vette a betegek kartonjait.
Akár iszonyatot érzett az illető cselekedetével kapcsolatban, akár mást, nem a szóban forgó személlyel foglalkozott, hanem az általa megtapasztalt érzéssel. Ahogy önmagát tisztította,
úgy tisztultak és gyógyultak a betegek.
- Ez tetszik - mondta az ingatlanközvetítő.
- A legtöbb embernek sejtelme sincs arról, hogy mit jelent a felelősség - folytattam. -
Hibáztatnak minket ezért - azért.
Aztán, ahogy idősebbek és tudatosabbak leszünk, kezdjük elfogadni, hogy felelősek vagyunk
a szavainkért és a tetteinkért. Még tudatosabbá válva azonban rájövünk, hogy felelősek
vagyunk mindenért, amit bárki mond vagy tesz, egyszerűen azért, mert ők részei a mi megtapasztalásunknak.
Ha mi vagyunk saját valóságunk megteremtői, akkor mindent mi teremtettünk meg, amit látunk, beleértve a nem tetsző részeket is. - Nem számít, hogy ebben a helyzetben mit tesz az eladó vagy a vevő. Az számít, hogy ön mit tesz.
Dr. Hew Len egyszerűen azt mondogatja,
hogy „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm".
Nem az embereknek mondja ezt, hanem az ISTENINEK.
A koncepció a megosztott energia megtisztítása.
- Megteszem - mondta az ingatlanközvetítő.
- De ne azért tegye, hogy megkapjon valamit! - folytattam.
- Azért tegye, mert így tisztítja meg a megosztott energiát, s akkor azt soha senkinek
sem kell már újra megtapasztalnia. Ez egyfajta tisztítás, amit sohasem hagyunk abba.
Szünetet tartottam. A jelek szerint az ingatlanközvetítő felfogta. Tágra nyílt szemekkel,
szélesen mosolygott. - Ha megjelenik a tudatában - folytattam -, akkor az ön dolga megtisztítani
és meggyógyítani.
S mivel tudomásomra hozta ezt az eladó és vevő közti problémát, ezért nekem is tisztítani kell azt. Az immár az én megtapasztalásomnak is a része. Ha a saját tapasztalatomnak én vagyok a megteremtője, akkor ez olyan dolog, amiért szintén én vagyok a felelős.
Hagytam, hogy leülepedjen a fejében mindez, s tovább néztük vele a Maui szigeti házakat.
Néhány nap múlva e-mailt kaptam az ingatlanközvetítőtől.
Azt írta, hogy kitartóan alkalmazza Dr. Hew Len módszerét. így működik a dolog.
Minden a szeretet.
Folyamatosan...
hogy „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm".
És teljesen te vagy a felelős.
Dr. Joe Vitalé
www.hoponopono.org / Dr. Ihaleakala Hew Len, PhD, Foundation of I, Inc. Freedom of the Cosmos
Bár ekkor még magam is csak tanultam a ho'oponoponót, néha azért tanítottam másokat is,
ha úgy éreztem, hogy az illető nyitott rá. Minél tisztábbá váltam, annál tisztábbá váltak
a körülöttem levők is. Ezt azonban nem könnyű elhinni. Hisz sokkal könnyebb a kinti változást akarni, mint a bentit.
Maui szigetén egy ingatlanközvetítő házakat mutatott nekünk. Útközben sokat beszélgettünk gyógyításról, spiritualitásról, A titok című filmről és a személyiség fejlődésről.
Érdekes volt, de az út egy szakaszán valami megvilágosító erejű dolog történt.
Az ingatlanközvetítő olvasta a mára már híressé vált cikkemet Dr. Hew Lenről és a hawaii ho'oponoponóról, amivel egy komplett kórházi osztálynyi elmebeteg bűnözőit gyógyította meg.
Mindenki máshoz hasonlóan az ingatlanközvetítő is lelkesítőnek találta a cikket.
Mindenki máshoz hasonlóan ő se nagyon értette.
Miközben körbekocsikáztuk Maui gyönyörű szigetét, az ingatlanközvetítő panaszkodott, hogy az egyik házat nem tudja eladni. Az eladó és a vevő harcot vív egymással, ami rengeteg haragot generál. A tárgyalás veszekedéssé fajult, és egyhamar nem várható belőle üzletkötés.
Az ingatlanközvetítőt érthetően frusztrálta az érintett személyek viselkedése.
Hallgattam őt, majd úgy éreztem, szólnom kell.
Érdekelné-e, hogy Dr. Hew Len miként kezelné ezt az ügyet ho'oponoponóval? - kérdeztem.
- Igen! - mondta kíváncsisan. - Rendkívül érdekel! Mondja el!
- Ez jó lesz! - szólt Nerissa.
- Nos, én nem vagyok Dr. Hew Len - kezdtem -, de írok vele egy könyvet, és tőle tanultam a módszert. Ezért úgy vélem, tudom, hogy ő hogyan kezelné ezt az ügyet.
- Mondja el!
- Dr. Hew Len azt teszi, hogy önmagába tekint, hogy meglássa, mi van őbenne, ami összefügg a kívül megjelenő problémával - kezdtem.
- Amikor az elmeosztályon dolgozott, akkor sorra vette a betegek kartonjait.
Akár iszonyatot érzett az illető cselekedetével kapcsolatban, akár mást, nem a szóban forgó személlyel foglalkozott, hanem az általa megtapasztalt érzéssel. Ahogy önmagát tisztította,
úgy tisztultak és gyógyultak a betegek.
- Ez tetszik - mondta az ingatlanközvetítő.
- A legtöbb embernek sejtelme sincs arról, hogy mit jelent a felelősség - folytattam. -
Hibáztatnak minket ezért - azért.
Aztán, ahogy idősebbek és tudatosabbak leszünk, kezdjük elfogadni, hogy felelősek vagyunk
a szavainkért és a tetteinkért. Még tudatosabbá válva azonban rájövünk, hogy felelősek
vagyunk mindenért, amit bárki mond vagy tesz, egyszerűen azért, mert ők részei a mi megtapasztalásunknak.
Ha mi vagyunk saját valóságunk megteremtői, akkor mindent mi teremtettünk meg, amit látunk, beleértve a nem tetsző részeket is. - Nem számít, hogy ebben a helyzetben mit tesz az eladó vagy a vevő. Az számít, hogy ön mit tesz.
Dr. Hew Len egyszerűen azt mondogatja,
hogy „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm".
Nem az embereknek mondja ezt, hanem az ISTENINEK.
A koncepció a megosztott energia megtisztítása.
- Megteszem - mondta az ingatlanközvetítő.
- De ne azért tegye, hogy megkapjon valamit! - folytattam.
- Azért tegye, mert így tisztítja meg a megosztott energiát, s akkor azt soha senkinek
sem kell már újra megtapasztalnia. Ez egyfajta tisztítás, amit sohasem hagyunk abba.
Szünetet tartottam. A jelek szerint az ingatlanközvetítő felfogta. Tágra nyílt szemekkel,
szélesen mosolygott. - Ha megjelenik a tudatában - folytattam -, akkor az ön dolga megtisztítani
és meggyógyítani.
S mivel tudomásomra hozta ezt az eladó és vevő közti problémát, ezért nekem is tisztítani kell azt. Az immár az én megtapasztalásomnak is a része. Ha a saját tapasztalatomnak én vagyok a megteremtője, akkor ez olyan dolog, amiért szintén én vagyok a felelős.
Hagytam, hogy leülepedjen a fejében mindez, s tovább néztük vele a Maui szigeti házakat.
Néhány nap múlva e-mailt kaptam az ingatlanközvetítőtől.
Azt írta, hogy kitartóan alkalmazza Dr. Hew Len módszerét. így működik a dolog.
Minden a szeretet.
Folyamatosan...
hogy „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm".
És teljesen te vagy a felelős.
Egy megrázó igazság a szándékokról
Ami emberi lényekként valóban számít nekünk, az szubjektív belső életünk.
Mégis viszonylag keveset tudunk arról, hogy az hogyan alakul ki, és miként játszik szerepet
tudatos cselekvési szándékainkban.
Az egyik előadáson Dr. Hew Len igy mondta:
- Joseph amikor kitörölsz valamit a számítógépedből, hova kerül a törölt anyag?
- Fogalmam sincs – feleltem. Mindenki nevetett.
- Amikor valamit kitöröltök a számítógépetekből, hova kerül a törölt anyag? –
kérdezte a többiektől is.
- A gép lomtárába – kiáltotta valaki.
- Pontosan – mondta Dr. Hew Len. – Továbbra is ott van a gépeden, de már nem látod.
Az emlékeid is ilyenek. Továbbra is ott vannak benned, csak már nem látod őket.
Teljesen és véglegesen ki kell őket törölnöd.
Tetszett a gondolatmenet, de nem tudtam, hogy hova akar vele kilyukadni.
Miért jó az nekem, ha véglegesen kitörlöm az emlékeimet?
Kétféleképpen élheted az életedet – magyarázta Dr. Hew Len. Emlékből, vagy inspirációból.
Az emlékek visszajátszódó, régi programok.
Az inspiráció pedig az, amikor az ISTENITŐL kapsz üzenetet.
Az inspiráció az, amire szükséged van. és csak akkor hallhatod meg az ISTENIT és kaphatod meg az inspirációt, ha minden emléket kitakarítasz. csak annyit kell tenned, hogy tisztítasz.
Dr. Hew Len hosszan magyarázta, hogy miért az ISTENI a zéró állapotunk.
Elmondta, hogy ebben az állapotban nincsenek korlátok. Nincsenek emlékeink. Nincs identitásunk: Semmi sincs, csak az ISTENI.
Akadnak az életünkben olyan pillanatok, amikor eljutunk a korlátok nélküli állapotba, de többnyire az történik, hogy elménkben a szemét – amit ő emlékeknek nevez – pereg.
Amikor a pszichiátrián dolgoztam, és néztem a betegek anyagát – mesélte -,
éreztem magamban a fájdalmat. Ez közös emlék volt. Olyan program, ami miatt a páciensek viselkedése olyan lett, amilyen.
Nem voltak a maguk urai. Egy program foglyaivá váltak. Amint megéreztem a programot, máris tisztítottam.
A központi téma ezután a tisztítás lett. Elmondhatom azt a tisztítási módszert, amelyet dr. Hew Len a leggyakrabban használt és használ, és amelyet én is alkalmazok.
Mindössze négy egyszerű mondatot kell ismételgetni, szünet nélkül, az ISTENINEK címezve:
„Szeretlek.”
„Sajnálom.”
„Kérlek, bocsáss meg.”
„Köszönöm.”
Ahogyan elvégeztem ezt az első hétvégi tanfolyamot, a „szeretlek” szó belső monológom részévé vált. Biztos előfordult már veled is, hogy fölébredve egy dal „szólt” a fejedben. Nos, nálam ez a „dal” a „szeretlek” szó volt. olykor tudatosan, olykor tudattalanul, de szinte állandóan hallottam.
Csodálatos érzéssel járt! Nem tudom, hogy ez mi módon tisztított meg bármit is, de tény, hogy tette a dolgát. Hogyan is lehetne a „szeretlek” rossz, bárhogyan is?
A tanfolyamon egy alkalommal Dr. Hew Len engem szólított meg:
- Joseph! Hogyan tudod eldönteni valamiről, hogy emlék, vagy inspiráció?
- Nem értem a kérdést – feleltem.
- Honnan tudod, hogy valakinek rákbetegsége van, akkor azt önmaga okozta, vagy az ISTENITŐL kapta kihívásként, hogy segíthessen magán?
Próbáltam megemészteni a kérdést. Tehát, miből tudhatjuk, hogy egy történés a saját elménkből származik, vagy pedig az ISTENI elméjéből?
- Fogalmam sincs – válaszoltam.
- Én se tudom – mondta Dr. Hew Len, – pontosan ezért kell folyamatosan tisztogatni.
Tisztítást kell végezni mindenen és mindenkin, mivel nem tudhatod, hogy mi az emlék, és mi az inspiráció. Azért kell tisztogatni, hogy eljuss a korlátok nélküli állapotba, ami a zéró állapot.
a. Tisztogass folyamatosan!
b. Amikor ötleteid, vagy lehetőségeid támadnak, cselekedj!
c. Tisztogass folyamatosan!
Ez minden.
Lehetséges, hogy ez a sikerhez vezető legrövidebb út, amit valaha is megalkottak. Lehetséges, hogy ez a legkisebb ellenállás útja.
Lehetséges, hogy ez a legrövidebb út a zéró állapothoz.
Egyetlen varázslatos szóval kezdődik és végződik: „szeretlek.”
Így léphetsz be a korlátlanság zónájába.
És igen, szeretlek.
Ami emberi lényekként valóban számít nekünk, az szubjektív belső életünk.
Mégis viszonylag keveset tudunk arról, hogy az hogyan alakul ki, és miként játszik szerepet
tudatos cselekvési szándékainkban.
Az egyik előadáson Dr. Hew Len igy mondta:
- Joseph amikor kitörölsz valamit a számítógépedből, hova kerül a törölt anyag?
- Fogalmam sincs – feleltem. Mindenki nevetett.
- Amikor valamit kitöröltök a számítógépetekből, hova kerül a törölt anyag? –
kérdezte a többiektől is.
- A gép lomtárába – kiáltotta valaki.
- Pontosan – mondta Dr. Hew Len. – Továbbra is ott van a gépeden, de már nem látod.
Az emlékeid is ilyenek. Továbbra is ott vannak benned, csak már nem látod őket.
Teljesen és véglegesen ki kell őket törölnöd.
Tetszett a gondolatmenet, de nem tudtam, hogy hova akar vele kilyukadni.
Miért jó az nekem, ha véglegesen kitörlöm az emlékeimet?
Kétféleképpen élheted az életedet – magyarázta Dr. Hew Len. Emlékből, vagy inspirációból.
Az emlékek visszajátszódó, régi programok.
Az inspiráció pedig az, amikor az ISTENITŐL kapsz üzenetet.
Az inspiráció az, amire szükséged van. és csak akkor hallhatod meg az ISTENIT és kaphatod meg az inspirációt, ha minden emléket kitakarítasz. csak annyit kell tenned, hogy tisztítasz.
Dr. Hew Len hosszan magyarázta, hogy miért az ISTENI a zéró állapotunk.
Elmondta, hogy ebben az állapotban nincsenek korlátok. Nincsenek emlékeink. Nincs identitásunk: Semmi sincs, csak az ISTENI.
Akadnak az életünkben olyan pillanatok, amikor eljutunk a korlátok nélküli állapotba, de többnyire az történik, hogy elménkben a szemét – amit ő emlékeknek nevez – pereg.
Amikor a pszichiátrián dolgoztam, és néztem a betegek anyagát – mesélte -,
éreztem magamban a fájdalmat. Ez közös emlék volt. Olyan program, ami miatt a páciensek viselkedése olyan lett, amilyen.
Nem voltak a maguk urai. Egy program foglyaivá váltak. Amint megéreztem a programot, máris tisztítottam.
A központi téma ezután a tisztítás lett. Elmondhatom azt a tisztítási módszert, amelyet dr. Hew Len a leggyakrabban használt és használ, és amelyet én is alkalmazok.
Mindössze négy egyszerű mondatot kell ismételgetni, szünet nélkül, az ISTENINEK címezve:
„Szeretlek.”
„Sajnálom.”
„Kérlek, bocsáss meg.”
„Köszönöm.”
Ahogyan elvégeztem ezt az első hétvégi tanfolyamot, a „szeretlek” szó belső monológom részévé vált. Biztos előfordult már veled is, hogy fölébredve egy dal „szólt” a fejedben. Nos, nálam ez a „dal” a „szeretlek” szó volt. olykor tudatosan, olykor tudattalanul, de szinte állandóan hallottam.
Csodálatos érzéssel járt! Nem tudom, hogy ez mi módon tisztított meg bármit is, de tény, hogy tette a dolgát. Hogyan is lehetne a „szeretlek” rossz, bárhogyan is?
A tanfolyamon egy alkalommal Dr. Hew Len engem szólított meg:
- Joseph! Hogyan tudod eldönteni valamiről, hogy emlék, vagy inspiráció?
- Nem értem a kérdést – feleltem.
- Honnan tudod, hogy valakinek rákbetegsége van, akkor azt önmaga okozta, vagy az ISTENITŐL kapta kihívásként, hogy segíthessen magán?
Próbáltam megemészteni a kérdést. Tehát, miből tudhatjuk, hogy egy történés a saját elménkből származik, vagy pedig az ISTENI elméjéből?
- Fogalmam sincs – válaszoltam.
- Én se tudom – mondta Dr. Hew Len, – pontosan ezért kell folyamatosan tisztogatni.
Tisztítást kell végezni mindenen és mindenkin, mivel nem tudhatod, hogy mi az emlék, és mi az inspiráció. Azért kell tisztogatni, hogy eljuss a korlátok nélküli állapotba, ami a zéró állapot.
a. Tisztogass folyamatosan!
b. Amikor ötleteid, vagy lehetőségeid támadnak, cselekedj!
c. Tisztogass folyamatosan!
Ez minden.
Lehetséges, hogy ez a sikerhez vezető legrövidebb út, amit valaha is megalkottak. Lehetséges, hogy ez a legkisebb ellenállás útja.
Lehetséges, hogy ez a legrövidebb út a zéró állapothoz.
Egyetlen varázslatos szóval kezdődik és végződik: „szeretlek.”
Így léphetsz be a korlátlanság zónájába.
És igen, szeretlek.
Egy Texasi Előadás
Egy alkalommal tanfolyamot tartottam Mindy Hurttel, aki a texasbeli Wimberleyben a
Unity egyházat irányítja. Ennek keretében megtanítottam a résztvevőknek a tisztítás
ho'oponoponó-módszerét.
Ezt követően odalépett hozzám egy úr:
- Gondom van a „sajnálom" és a „kérlek, bocsáss meg" szavak kimondásával.
- Miért? - kérdeztem kíváncsian, mert ilyent még senkitől sem hallottam.
- Mert nem tudok elképzelni egy olyan szerető Istent vagy ISTENIT,
akinek szüksége van az én bocsánatkérésemre - mondta. - Nem hinném,
hogy az ISTENINEK bármiért is meg kéne bocsátania nekem.
Gondolkoztam a dolgon, s csak később jöttem rá, hogy mit is kellett volna válaszolnom a férfinak:
- Nem azért mondod azokat a szavakat, hogy az ISTENI megbocsásson neked.
Azért mondod, hogy megtisztítsd magadat.
A szavakat az ISTENINEK mondod, de azok arra szolgálnak, hogy téged tisztítsanak meg.
Másként megfogalmazva: az ISTENI folyamatosan árasztja rád a szeretetet.
Sohase szűnt meg ezt tenni. A zéróállapotot - ahol nincsenek korlátok - pontosabban úgy
lehetne leírni, mint a színtiszta szeretet állapotát.
Az ott van. Te azonban nem.
A „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm" kimondásával megtisztítod magadban azokat a programokat, amelyek megakadályozzák, hogy
a színtiszta szeretetben legyél.
Megismétlem: nem az ISTENINEK van szüksége
arra, hogy ho'oponoponózz, neked van rá szükséged.
Azt hiszem, a ho'oponoponónak ez a legnehezebben megemészthető része:
Hogy semmi sem létezik, ami rajtunk kívül állna.
Minden ott van bennünk.
Akármit is tapasztalsz, azt saját magadban tapasztalod meg.
Egyszer valaki meg akart cáfolni ebben a kérdésben, s ezért megkérdezte:
- Na és mi a helyzet azzal az 50 millió emberrel, aki a nekem nem tetsző elnökre szavazott?
Elég egyértelmű, hogy nekem aztán semmi közöm sincs a döntésükhöz!
- Hol tapasztalod meg azt az 50 millió embert? - kérdeztem.
- Hogy érted, hogy hol tapasztalom meg őket? - jött a viszontkérdés.
- Olvasok róluk, látom őket a tévében, az pedig tény, hogy ezek az emberek a nekem nem tetsző elnökre szavaztak.
- Rendben, de hol tapasztalod meg ezeket az információkat?
- A fejemben, hírekként.
- Tehát saját magadban, igaz? - kérdeztem.
- Nos, persze, az információkat magamban dolgozom fel, de hát attól ezek még rajtam kívül álló dolgok. Sehol nincs bennem 50 millió ember!
- Pedig benned van mind az 50 millió - feleltem. - Te tapasztalod meg őket, saját magadban, tehát kizárólag akkor léteznek, amikor saját magadba nézel.
- De ha kinézek, akkor is látom őket!
- Saját magadban látod őket. Minden, amit feldolgozol, az ott van benned. Amit nem dolgozod fel magadban, az nem is létezik.
- Ez olyan, mint amikor kidől egy fa az erdőben, és ha nincs ott
senki, aki hallaná, akkor tulajdonképpen nem is adott ki hangot?
- Pontosan.
- De ennek semmi értelme!
- így igaz. Mégis ez a hazavezető út.
Aztán úgy gondoltam, hogy még egy kicsit próbára teszem.
Megkérdeztem tőle: - Meg tudnád mondani, mi lesz a következő gondolatod?
Egy pillanatra elcsöndesült. Megpróbált kinyögni valami választ, de nem járt sikerrel.
- Senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz a következő dolog, ami az eszébe fog jutni - magyaráztam neki. - Ha már ott van a fejedben a gondolat, akkor meg tudod fogalmazni,
de amikor az eszedbe jut, akkor a tudattalanból jön fel.
Nincs fölötte hatalmad. Annyi a választási lehetőséged, hogy amikor a gondolat felmerült, vagy megteszed, amire a gondolat késztet, vagy nem.
- Itt elvesztettem a fonalat.
- Ha már ott a fejedben a gondolat, akkor bármit tehetsz. De maga a gondolat a tudattalanodban keletkezik - magyaráztam. - Ha ki akarod tisztítani a tudattalanodat, hogy jobb gondolataid támadjanak, akkor valami mást kell tenned.
- Úgymint?
- A helyzet az, hogy most írok erről egy egész könyvet
(Erre a könyvre utaltam, amit éppen olvasol.)
- És ennek mi köze van a rajtam kívül álló 50 millió emberhez?
- Csak annyira állnak rajtad kívül, mint amennyire a saját gondolataid.
Mindegyik ott van benned. Csak annyit tehetsz, hogy tisztogatsz, amivel kipucolod az elmédből a sok-sok belé rögzült programot.
Tisztogatás közben a felbukkanó gondolatok pozitívabbak és produktívabbak lesznek, akár még szeretetteljessé is válnak.
- Szerintem ez az egész zagyvaság - mondta.
- Tisztogatni fogom ezt is - válaszoltam.
Elég valószínű, hogy sohasem esett le neki a tantusz. De ha el akarok jutni a zéró korlátlan állapotába, akkor teljes felelősséget kell vállalnom azért, hogy az ő fejében nem állt össze a kép.
Az ő emléke az én emlékem. Az ő programja az én programom. A puszta tény, hogy elmondta nekem, azt jelenti, hogy osztozzunk ezen a programon.
Ezért ahogyan én kipucolom, az ő fejében is megtisztul.
Miközben ezeket a szavakat írom, azt mondogatom: „szeretlek".
A gondolataimban, a szavak mögött, a gépelés mögött, a számítógép mögött, a színfalak mögött.
A „szeretlek" ismételgetése - munka, írás, olvasás, játék, beszéd és gondolkodás közben
- kísérlet arra, hogy szünet nélkül tisztogassak, töröljek és kipucoljak mindent, ami csak köztem
és a zérószint között áll.
Érzed a szeretetet?
Egy alkalommal tanfolyamot tartottam Mindy Hurttel, aki a texasbeli Wimberleyben a
Unity egyházat irányítja. Ennek keretében megtanítottam a résztvevőknek a tisztítás
ho'oponoponó-módszerét.
Ezt követően odalépett hozzám egy úr:
- Gondom van a „sajnálom" és a „kérlek, bocsáss meg" szavak kimondásával.
- Miért? - kérdeztem kíváncsian, mert ilyent még senkitől sem hallottam.
- Mert nem tudok elképzelni egy olyan szerető Istent vagy ISTENIT,
akinek szüksége van az én bocsánatkérésemre - mondta. - Nem hinném,
hogy az ISTENINEK bármiért is meg kéne bocsátania nekem.
Gondolkoztam a dolgon, s csak később jöttem rá, hogy mit is kellett volna válaszolnom a férfinak:
- Nem azért mondod azokat a szavakat, hogy az ISTENI megbocsásson neked.
Azért mondod, hogy megtisztítsd magadat.
A szavakat az ISTENINEK mondod, de azok arra szolgálnak, hogy téged tisztítsanak meg.
Másként megfogalmazva: az ISTENI folyamatosan árasztja rád a szeretetet.
Sohase szűnt meg ezt tenni. A zéróállapotot - ahol nincsenek korlátok - pontosabban úgy
lehetne leírni, mint a színtiszta szeretet állapotát.
Az ott van. Te azonban nem.
A „szeretlek", „sajnálom", „kérlek, bocsáss meg" és „köszönöm" kimondásával megtisztítod magadban azokat a programokat, amelyek megakadályozzák, hogy
a színtiszta szeretetben legyél.
Megismétlem: nem az ISTENINEK van szüksége
arra, hogy ho'oponoponózz, neked van rá szükséged.
Azt hiszem, a ho'oponoponónak ez a legnehezebben megemészthető része:
Hogy semmi sem létezik, ami rajtunk kívül állna.
Minden ott van bennünk.
Akármit is tapasztalsz, azt saját magadban tapasztalod meg.
Egyszer valaki meg akart cáfolni ebben a kérdésben, s ezért megkérdezte:
- Na és mi a helyzet azzal az 50 millió emberrel, aki a nekem nem tetsző elnökre szavazott?
Elég egyértelmű, hogy nekem aztán semmi közöm sincs a döntésükhöz!
- Hol tapasztalod meg azt az 50 millió embert? - kérdeztem.
- Hogy érted, hogy hol tapasztalom meg őket? - jött a viszontkérdés.
- Olvasok róluk, látom őket a tévében, az pedig tény, hogy ezek az emberek a nekem nem tetsző elnökre szavaztak.
- Rendben, de hol tapasztalod meg ezeket az információkat?
- A fejemben, hírekként.
- Tehát saját magadban, igaz? - kérdeztem.
- Nos, persze, az információkat magamban dolgozom fel, de hát attól ezek még rajtam kívül álló dolgok. Sehol nincs bennem 50 millió ember!
- Pedig benned van mind az 50 millió - feleltem. - Te tapasztalod meg őket, saját magadban, tehát kizárólag akkor léteznek, amikor saját magadba nézel.
- De ha kinézek, akkor is látom őket!
- Saját magadban látod őket. Minden, amit feldolgozol, az ott van benned. Amit nem dolgozod fel magadban, az nem is létezik.
- Ez olyan, mint amikor kidől egy fa az erdőben, és ha nincs ott
senki, aki hallaná, akkor tulajdonképpen nem is adott ki hangot?
- Pontosan.
- De ennek semmi értelme!
- így igaz. Mégis ez a hazavezető út.
Aztán úgy gondoltam, hogy még egy kicsit próbára teszem.
Megkérdeztem tőle: - Meg tudnád mondani, mi lesz a következő gondolatod?
Egy pillanatra elcsöndesült. Megpróbált kinyögni valami választ, de nem járt sikerrel.
- Senki sem tudja megmondani, hogy mi lesz a következő dolog, ami az eszébe fog jutni - magyaráztam neki. - Ha már ott van a fejedben a gondolat, akkor meg tudod fogalmazni,
de amikor az eszedbe jut, akkor a tudattalanból jön fel.
Nincs fölötte hatalmad. Annyi a választási lehetőséged, hogy amikor a gondolat felmerült, vagy megteszed, amire a gondolat késztet, vagy nem.
- Itt elvesztettem a fonalat.
- Ha már ott a fejedben a gondolat, akkor bármit tehetsz. De maga a gondolat a tudattalanodban keletkezik - magyaráztam. - Ha ki akarod tisztítani a tudattalanodat, hogy jobb gondolataid támadjanak, akkor valami mást kell tenned.
- Úgymint?
- A helyzet az, hogy most írok erről egy egész könyvet
(Erre a könyvre utaltam, amit éppen olvasol.)
- És ennek mi köze van a rajtam kívül álló 50 millió emberhez?
- Csak annyira állnak rajtad kívül, mint amennyire a saját gondolataid.
Mindegyik ott van benned. Csak annyit tehetsz, hogy tisztogatsz, amivel kipucolod az elmédből a sok-sok belé rögzült programot.
Tisztogatás közben a felbukkanó gondolatok pozitívabbak és produktívabbak lesznek, akár még szeretetteljessé is válnak.
- Szerintem ez az egész zagyvaság - mondta.
- Tisztogatni fogom ezt is - válaszoltam.
Elég valószínű, hogy sohasem esett le neki a tantusz. De ha el akarok jutni a zéró korlátlan állapotába, akkor teljes felelősséget kell vállalnom azért, hogy az ő fejében nem állt össze a kép.
Az ő emléke az én emlékem. Az ő programja az én programom. A puszta tény, hogy elmondta nekem, azt jelenti, hogy osztozzunk ezen a programon.
Ezért ahogyan én kipucolom, az ő fejében is megtisztul.
Miközben ezeket a szavakat írom, azt mondogatom: „szeretlek".
A gondolataimban, a szavak mögött, a gépelés mögött, a számítógép mögött, a színfalak mögött.
A „szeretlek" ismételgetése - munka, írás, olvasás, játék, beszéd és gondolkodás közben
- kísérlet arra, hogy szünet nélkül tisztogassak, töröljek és kipucoljak mindent, ami csak köztem
és a zérószint között áll.
Érzed a szeretetet?
4 szó, ami megváltoztatja a világot
Sajnálom.
Bocsáss meg.
Köszönöm.
Szeretlek.
http://www.benso-iranytu.hu/2011/11/15/hoponopono/
Sajnálom.
Bocsáss meg.
Köszönöm.
Szeretlek.
http://www.benso-iranytu.hu/2011/11/15/hoponopono/
Négy kifejezés, amelyek önmagunkban is nagyon erősek. Négy gondolat, amelyek megváltoztatnak valamit benned. Négy történés, amelyek a világodat is meggyógyítják.
A Hawaii-ról származó hoponoponó egy ősi gyógyító eljárás, amellyel a legelképesztőbb dolgok is lehetségesek.
Joe Vitale legújabb könyvében beszámol a hoponoponóval való találkozásáról és tapasztalatairól (emlékszel, ő A titok című film illetve könyv egyik szereplője). Elmeséli nekünk, hogyan bukkant egy hawaii gyógyítóra (dr. Ihaleakala Hew Len-re), aki egy egész kórházi osztálynyi elmebeteg bűnözőt gyógyított meg a hoponoponó eljárással – méghozzá úgy, hogy a betegekkel sohasem találkozott…
Hihetetlenül hangzik, mégis cáfolhatatlan tény. És mindannyian képesek vagyunk erre…
“A probléma az a hibás emlék, ami újra és újra lepereg a tudatalattiban […]. A hoponoponó problémamegoldó folyamat, aemlyben a megbánás, a megbocsátás és az átalakítás kap szerepet, és amelyet bárki alkalmazhat saját magára. Ebben az eljárásban arra kérjük az ISTENIT, hogy a hibák emlékeit a tudatalattiban alakítsa zéróvá, vagyis semmivé.
És veled is ugyanez a helyzet. A tudatalattidban lévő hibaemlékek újrajátsszák a problémáidat, legyen szó súlyproblémáról, a fiadról vagy bármi másról. A tudatos elmének, az intellektusnak pedig fogalma sincs az egészről! […]
A hoponoponó a benned lakozó ISTENIHEZ fordul, aki tudja, hogy a tudatalattidban lejártszott emlékeidet miként alakítsa zéróvá.”
A problémák az emlékek visszajátszásai. Ezek az emlékek nem csak a saját életedből származhatnak, hanem a kollektív emlékezetből – így valamennyien érintettek vagyunk. Ha bármilyen problémát tapasztalsz a külvilágban vagy magadban, azért 100%-ig vállalnod kell a felelősséget. Nincs mese, nem mutogathatsz senki másra… A hoponoponó azt mondja, hogy csupán azáltal, hogy megtapasztalod vagy tudomást szerzel egy adott problémáról, te is a részesévé válsz, és felelős vagy érte. Ez igaz például a munkatársaiddal való problémás kapcsolatodra éppúgy, mint a gazdasági helyzetre vagy egy természeti katasztrófára. Aki hall róla vagy megtapasztalja, az felelős érte (és ez sajnos elég kellemetlen hír…).
Ekkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy hagyod, hogy úgy maradjon, és akkor továbbra is újra meg újra jelentkezni fog a saját életedben vagy máséban. Ez a választás gyakorlatilag olyan, mint egy mókuskerék: nincs kiszállás belőle.
Sajnálom. Bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek.
Hawaii
A másik választási lehetőséged az, hogy tisztogatsz. Tisztogatod magadban a negatív emlékek lenyomatait e négy szó ismételgetésével. Ez megtisztítja a bensőddel való kapcsolatodat, és így már nem a félelmeid, szorongásaid, egyéb negatív érzéseid fognak vezetni az életben, hanem meghallod a tudatalattid hangját: az inspirációt.
“Ahhoz, hogy megnyíljon az ISTENI áradása, előbb törölnöd kell az emlékeket. Mindaddig, amíg a tudatalattiban emlékek (blokkok/korlátozások) találhatók, addig azok megakadályozzák az ISTENIT, hogy megadja nekünk a mindennapi kenyerünket.”
A hawaii nyelvben a “Ha” azt jelenti: inspiráció, a “wai” szó jelentése víz, az “i” pedig azt jelenti: az ISTENI.
A Hawaii szó tehát azt jelenti: “az ISTENI lélegzete és vize”.
Bármit is csinálsz, folyamatosan mondogathatod magadban a mágikus szavakat – bár elegendő az is, ha csupán a Szeretlek szót mondogatod. Hiszen a világon minden és mindenki csak szeretetre vágyik.
Erről a gondolatról eszembe jutott egy régi megfigyelésem. Biztosan láttál már olyan üzletet, amit végleg bezártak, ott állt elhagyatottan a többi között, és nagyon szánalomra méltóan nézett ki. Egyszerűen sütött róla, hogy el van hanyagolva, és nem azért, mert senki sem tisztította meg a kirakatait – valami különös okból még a vakolata is peregni kezdett, és megkopott a fénye. Vagy nézz körül, ha az aluljárón haladsz át: sötét, szomorú, sivár hely. Ahogyan Joe Vitale könyvében mondja dr. Hew Len egy étteremről, ahol előadást tartott: “Ez egy megfáradt terem. Az emberek ki-be mászkálnak, és sohasem szeretik meg. Elismerésre van szüksége.” Az aluljárót sem szereti senki, mindenki csak szalad a dolga után, és a negatív energiák ott ragadnak. (A tértisztítás fontosságáról már írtam egy korábbi bejegyzésben.)
Bármiről legyen is szó, szeretned kell ahhoz, hogy elengedhesd.
Az EFT-ben (amelyről egyébként Vitale is említést tesz a könyvben) valami hasonló történik. A ráhangolódás során elismerjük a probléma létezését, és kijelentjük, hogy mégis szeretjük és elfogadjuk magunkat. Nem küzdünk a probléma ellen, hanem ráhangolódunk, és pontról pontra tisztítjuk ki magunkból, a meridiánokról, ahol tárolódott az emléke. Az ülések végén általában nagy felszabadultságot érzünk (nem csak az, akit kopogtatok, hanem én magam is), hiszen ilyenkor mindkettőnkben (és mindazon személyekben, akikkel kapcsolatban vagyunk, szintén) tisztul az adott probléma.
Az egyetlen szükséges gyógyszer...
Hogyan gyógyítsd meg magad és a világot?
Gondolj egy adott problémára, és mondogasd a mágikus szavakat az önmagadban lévő ISTENINEK. Ezáltal nem csak magadat szabadítod meg a problémától, de (a kollektív tudatalattin keresztül) mindenki mást is, és többé senkinek sem kell újra átélnie azt. A hoponoponó alkalmazása kitartást igényel: minden szabad percedben mondogatnod kell a szavakat. Cserébe viszont az életed csodákkal lesz tele…
“[Dr. Hew Len] történeteket mesélt olyanokról, akik a tisztítás módszerével lehetetlennek tartott eredményeket produkáltak. Az egyik történet egy NASA-mérnöknőről szólt, aki azért kereste fel, mert gondok voltak az egyik, már kilőtt rakétával.
-Mivel ő jött hozzám, biztosítottam róla, hogy én is a probléma része vagyok – magyarázta dr. Hew Len. -Így aztán el is kezdtem a tisztítást. ‘Sajnálom’ -mondtam a rakétának. Később a mérnöknő visszatért, és elmondta, hogy repülés közben a rakéta valahogyan rendbejött.
Beszéltem a mérnöknővel, aki azt mondta, lehetetlen volt, hogy a rakéta korrigálja önmagát. Valami másnak kellett történnie, ami már a csoda kategóriájába tartozik. Számára a dr. Hew Lennel végzett tisztítás ezt jelentette.”
Az idézetek Joe Vitale – Dr. Ihaleakala Hew Len: Hoponoponó című könyvéből származnak (Agykontroll Kft, 2011).
Ha további csodás történetekről szeretnél olvasni, ha bővebben is érdekel, hogyan működik a hoponoponó, javaslom, olvasd el! Ebben a könyvben találtam a következő csodálatos gondolatot is:
“Atyám, aki életet kölcsönzöl nekem, kölcsönözz nekem olyan szívet, amiben túlcsordul a hála!”
Hawaii, Kauai
Mialatt ezt a bejegyzést írtam, folyamatosan a Szeretlek szót mondogattam magamban.
A Hawaii-ról származó hoponoponó egy ősi gyógyító eljárás, amellyel a legelképesztőbb dolgok is lehetségesek.
Joe Vitale legújabb könyvében beszámol a hoponoponóval való találkozásáról és tapasztalatairól (emlékszel, ő A titok című film illetve könyv egyik szereplője). Elmeséli nekünk, hogyan bukkant egy hawaii gyógyítóra (dr. Ihaleakala Hew Len-re), aki egy egész kórházi osztálynyi elmebeteg bűnözőt gyógyított meg a hoponoponó eljárással – méghozzá úgy, hogy a betegekkel sohasem találkozott…
Hihetetlenül hangzik, mégis cáfolhatatlan tény. És mindannyian képesek vagyunk erre…
“A probléma az a hibás emlék, ami újra és újra lepereg a tudatalattiban […]. A hoponoponó problémamegoldó folyamat, aemlyben a megbánás, a megbocsátás és az átalakítás kap szerepet, és amelyet bárki alkalmazhat saját magára. Ebben az eljárásban arra kérjük az ISTENIT, hogy a hibák emlékeit a tudatalattiban alakítsa zéróvá, vagyis semmivé.
És veled is ugyanez a helyzet. A tudatalattidban lévő hibaemlékek újrajátsszák a problémáidat, legyen szó súlyproblémáról, a fiadról vagy bármi másról. A tudatos elmének, az intellektusnak pedig fogalma sincs az egészről! […]
A hoponoponó a benned lakozó ISTENIHEZ fordul, aki tudja, hogy a tudatalattidban lejártszott emlékeidet miként alakítsa zéróvá.”
A problémák az emlékek visszajátszásai. Ezek az emlékek nem csak a saját életedből származhatnak, hanem a kollektív emlékezetből – így valamennyien érintettek vagyunk. Ha bármilyen problémát tapasztalsz a külvilágban vagy magadban, azért 100%-ig vállalnod kell a felelősséget. Nincs mese, nem mutogathatsz senki másra… A hoponoponó azt mondja, hogy csupán azáltal, hogy megtapasztalod vagy tudomást szerzel egy adott problémáról, te is a részesévé válsz, és felelős vagy érte. Ez igaz például a munkatársaiddal való problémás kapcsolatodra éppúgy, mint a gazdasági helyzetre vagy egy természeti katasztrófára. Aki hall róla vagy megtapasztalja, az felelős érte (és ez sajnos elég kellemetlen hír…).
Ekkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy hagyod, hogy úgy maradjon, és akkor továbbra is újra meg újra jelentkezni fog a saját életedben vagy máséban. Ez a választás gyakorlatilag olyan, mint egy mókuskerék: nincs kiszállás belőle.
Sajnálom. Bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek.
Hawaii
A másik választási lehetőséged az, hogy tisztogatsz. Tisztogatod magadban a negatív emlékek lenyomatait e négy szó ismételgetésével. Ez megtisztítja a bensőddel való kapcsolatodat, és így már nem a félelmeid, szorongásaid, egyéb negatív érzéseid fognak vezetni az életben, hanem meghallod a tudatalattid hangját: az inspirációt.
“Ahhoz, hogy megnyíljon az ISTENI áradása, előbb törölnöd kell az emlékeket. Mindaddig, amíg a tudatalattiban emlékek (blokkok/korlátozások) találhatók, addig azok megakadályozzák az ISTENIT, hogy megadja nekünk a mindennapi kenyerünket.”
A hawaii nyelvben a “Ha” azt jelenti: inspiráció, a “wai” szó jelentése víz, az “i” pedig azt jelenti: az ISTENI.
A Hawaii szó tehát azt jelenti: “az ISTENI lélegzete és vize”.
Bármit is csinálsz, folyamatosan mondogathatod magadban a mágikus szavakat – bár elegendő az is, ha csupán a Szeretlek szót mondogatod. Hiszen a világon minden és mindenki csak szeretetre vágyik.
Erről a gondolatról eszembe jutott egy régi megfigyelésem. Biztosan láttál már olyan üzletet, amit végleg bezártak, ott állt elhagyatottan a többi között, és nagyon szánalomra méltóan nézett ki. Egyszerűen sütött róla, hogy el van hanyagolva, és nem azért, mert senki sem tisztította meg a kirakatait – valami különös okból még a vakolata is peregni kezdett, és megkopott a fénye. Vagy nézz körül, ha az aluljárón haladsz át: sötét, szomorú, sivár hely. Ahogyan Joe Vitale könyvében mondja dr. Hew Len egy étteremről, ahol előadást tartott: “Ez egy megfáradt terem. Az emberek ki-be mászkálnak, és sohasem szeretik meg. Elismerésre van szüksége.” Az aluljárót sem szereti senki, mindenki csak szalad a dolga után, és a negatív energiák ott ragadnak. (A tértisztítás fontosságáról már írtam egy korábbi bejegyzésben.)
Bármiről legyen is szó, szeretned kell ahhoz, hogy elengedhesd.
Az EFT-ben (amelyről egyébként Vitale is említést tesz a könyvben) valami hasonló történik. A ráhangolódás során elismerjük a probléma létezését, és kijelentjük, hogy mégis szeretjük és elfogadjuk magunkat. Nem küzdünk a probléma ellen, hanem ráhangolódunk, és pontról pontra tisztítjuk ki magunkból, a meridiánokról, ahol tárolódott az emléke. Az ülések végén általában nagy felszabadultságot érzünk (nem csak az, akit kopogtatok, hanem én magam is), hiszen ilyenkor mindkettőnkben (és mindazon személyekben, akikkel kapcsolatban vagyunk, szintén) tisztul az adott probléma.
Az egyetlen szükséges gyógyszer...
Hogyan gyógyítsd meg magad és a világot?
Gondolj egy adott problémára, és mondogasd a mágikus szavakat az önmagadban lévő ISTENINEK. Ezáltal nem csak magadat szabadítod meg a problémától, de (a kollektív tudatalattin keresztül) mindenki mást is, és többé senkinek sem kell újra átélnie azt. A hoponoponó alkalmazása kitartást igényel: minden szabad percedben mondogatnod kell a szavakat. Cserébe viszont az életed csodákkal lesz tele…
“[Dr. Hew Len] történeteket mesélt olyanokról, akik a tisztítás módszerével lehetetlennek tartott eredményeket produkáltak. Az egyik történet egy NASA-mérnöknőről szólt, aki azért kereste fel, mert gondok voltak az egyik, már kilőtt rakétával.
-Mivel ő jött hozzám, biztosítottam róla, hogy én is a probléma része vagyok – magyarázta dr. Hew Len. -Így aztán el is kezdtem a tisztítást. ‘Sajnálom’ -mondtam a rakétának. Később a mérnöknő visszatért, és elmondta, hogy repülés közben a rakéta valahogyan rendbejött.
Beszéltem a mérnöknővel, aki azt mondta, lehetetlen volt, hogy a rakéta korrigálja önmagát. Valami másnak kellett történnie, ami már a csoda kategóriájába tartozik. Számára a dr. Hew Lennel végzett tisztítás ezt jelentette.”
Az idézetek Joe Vitale – Dr. Ihaleakala Hew Len: Hoponoponó című könyvéből származnak (Agykontroll Kft, 2011).
Ha további csodás történetekről szeretnél olvasni, ha bővebben is érdekel, hogyan működik a hoponoponó, javaslom, olvasd el! Ebben a könyvben találtam a következő csodálatos gondolatot is:
“Atyám, aki életet kölcsönzöl nekem, kölcsönözz nekem olyan szívet, amiben túlcsordul a hála!”
Hawaii, Kauai
Mialatt ezt a bejegyzést írtam, folyamatosan a Szeretlek szót mondogattam magamban.
