🌸
Akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek ...
Akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek ...
🌸
🌸
Tudod, Arra Gondoltam,
Akkor is Jó Élni ...
Kaktusz
Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredetten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.
Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek van
egy különleges energiája,
amit kezelhet,
mint használati tárgyat:
a csapot kinyitja,
s ha kedve úgy tartja
elzárja...
amire azt mondja,
hogy az az ő szeretete,
amit időnként kiad haszonra,
kölcsönbe,
soha nem örökbe...
s ha a kellő nyereséget
meg nem hozza,
ha idővel meg nem duplázódik,
akár erőszak árán is
visszaveszi kíméletlenül...
de ha megfial,
ha egészen jól beválik,
ketten együtt indulhatnak
egy szép kirándulásra...
talán ilyen a szeretet,
de csak a földi,
az anyagias utánzat,
nincsenek ugyan szárnyai,
nem visz el a magasba,
de jobb vele, mint nélküle...
talán az a másik,
amire az ember vágyik,
az is az övé,
de felette nem rendelkezik,
kölcsön se adhatja,
s ha egyszer talál társra,
visszavehetetlenül ott marad,
tán örökre...
az ember csak a meder,
amit a szabadon folyó szeretet
önmaga szándéka szerint alakít.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember, talán
csak hitegeti azzal magát,
hogy az ő világa csodálatos,
meg hogy úgy a természetes,
hogy ahol fény van,
ott kell lennie árnyéknak is,
ami igaz,
de az ember világában az arány
az árnyék felé tolódott,
az élet fénytérképét megrajzolva
sokszor derülne ki,
hogy kevéske volt csak,
a fény alig pislákolt,
az is csupán gyertya volt,
és sok volt a nagyon,
a kiábrándítóan sötét...
zöld a fű és kék az ég,
és ha a mező is virágzik,
az is csak addig boldogít,
míg természetessé nem válik,
s hogy ajándék helyett az élet
csupán Isten csapása,
vagyis csak az lenne,
ha nem volna a különleges csoda,
ha a betonból a virág ki nem nyílna,
ha ebben a sokszor kegyetlen világban
ki nem dugná a fejét,
legyőzve minden ellenállást,
a silány életet megszépítő szeretetet.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember nagyon kiszolgáltatott,
ha nincs egy menekülési útvonala,
ha a világ háborúi ellen nincs menekülnie hova:
békében kint az élet szép,
de vihar esetén kell egy biztos otthon,
ahova hazatér...
és van úgy, hogy béke, szeretet
otthon se várja,
onnan már nincs hova bújnia,
ha csak nincs egy rendezett belső otthona,
betérni mindig jó oda,
a legtökéletesebb búvóhely a világon,
az a hely teljes védelmet ad...
azt kellene adni örökül,
hogy arra a bentre vigyázzanak,
hogy oda jó legyen betérni mindig,
mint valaha,
gyermekként a családi házba,
hogy magányosak egyedül se legyenek,
ha belefáradtak a külvilág zajába,
ott mindig megpihenhetnek...
ha nincsen olyan tiszta belső otthon,
végül hontalanok lesznek mindenhol.
🌸
Tudod arra gondoltam,
amikor a távolból szólok hozzád,
az annyit jelent,
mintha a közelben
megfognám a kezedet,
és együtt néznénk a csendet,
amikor pedig hallgatok,
az azt jelenti,
valamiért nem tudok szólni,
nem azt,
hogy elengedtem a kezed.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy itt egy új év,
egy évvel öregebbek lettünk,
és,
és én még mindig nem érzem.
Mintha megállt volna az idő.
Itt bennem.
Mintha örök tavasz költözött volna.
Belém.
Mintha ugyanaz a kamasz lelkem lenne,
mint aki volt hosszú évekkel ezelőtt,
ugyanolyan érzékeny,
ugyanolyan ujjongó,
mintha nem változott volna semmi.
Mintha hosszú álomból kipihenten,
frissen,
fiatalon ébredt volna.
A lelkem.
A lelkem, és Te,
akik megmaradtak örök fiatalnak.
Nekem.
Mintha most is az a kamasz lennél.
Aki az első verseit megírta,
Mintha én lennék,
Aki azokat az első verseket
először elolvassa.
Akiknek az első versek
szólnak.
Maradj meg nekem
mindig ilyen fiatalnak.
🌸
Tudod arra gondoltam,
mennyire fontos az embernek
a visszajelzés.
Nem,
nem az elismerésre gondolok.
Az más.
A visszasimogatásra.
Arra,
ha valaki meggyógyít
egy beteg madarat,
nem vár érte köszönömöt
se fizetséget,
de megsimogatja
a búcsúzkodó szeretetkör.
Aki szeret, azt szeretné adni,
amit maga is legtöbbre tart.
A madár a repülést.
Mit adhatna mást?
Aki szeret.
Azt, amit legszebbnek,
legjobbnak tart a világon.
Simogat,
akit boldoggá tesz,
ha szeretetből megsimogatják,
betakar,
aki arra vágyik,
egy szerető kéz betakarja.
Nem,
nem azért, hogy visszakapja,
az igazi szeretet
nem ismeri az üzletet.
Csak, mert aki szeret,
azt adja,
ami számára a legkedvesebb.
Ha tehetné, a szívét adná.
De,
mert nem teheti,
hát azt,
ami nagyon fontos.
Neki.
Aki adja, annak.
Szeretettel adni,
csak a legfontosabbat lehet.
A legmelegebb szót,
A legszebb mosolyt,
a legkülönlegesebb kavicsot.
A legkedvesebb mozdulatot,
a legforróbb fohászt.
Annak, akit szeretünk.
🌸
Tudod arra gondoltam,
a világ nem színház,
és az ember nem színész,
de sokszor játszik benne darabot,
mintegy kitöltve vele az időt:
azok az élet hétköznapjai...
az igazi dolgok kevésszer történnek,
ők a ritkán előforduló ünnepek,
de ha egyszer bekövetkezik mégis,
a hatás,
mint valami ritka csodának
az utóélete: egy életre megmarad...
ami valódi, az a szívdobogás,
nem lehet eljátszani,
rémülete a szakadék szélén
kapaszkodó embernek
nem színház,
nem kíván közönséget,
legfeljebb valódi segítséget...
színház minden, amit az ember
a külvilág számára megtervez,
színház az előre kigondolt,
az időzített ölelés,
akkor is,
ha a színész a szerepbe
magát tökéletesen beleéli,
valóságát maga is elhiszi...
ha jó a színész,
csodás az összhatás,
az egész mégis hamis...
de ha a csók valódi,
ha a lélek összehúzódásainak
eredményeként jön a világra,
az mindig olyan,
mintha csak az első,
a legkülönlegesebb lenne...
a valódiból sokkal kevesebb van,
mint ahogy azt az ember szeretné,
azért, hogy megírja, a valódit utánozza,
eljátssza, s mert csak színház,
vágyik a közönségre,
akkor teljes a kielégülése,
ha tanú is van a sikerére...
sokkal kevesebb van a valódiból:
az közönség nélkül is teljes egész,
a színház idővel a feledésbe merül,
(a jobb alakítás később,
a rosszabb hamarabb)
de ami valódi,
az soha el nem tűnik,
az benne él a lélekben
talán végig.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy hiába van rengeteg
szebbnél szebb szín a világon,
aki vak a színekhez,
az nem lát belőlük semmit,
és a gyönyörű, a lélekemelő zene is
kárba vész a süketek számára...
és aki a világ összes szépségére
vak is, süket is,
az meg soha se tapasztalja
megismételhetetlen nagyszerűségét,
a világ különös csodáját...
de van úgy, hogy valakinek
a látása nem halott,
csak beteg nagyon,,
aki nem véglegesen süket,
kinek a baja gyógyítható
de a gyógyuláshoz kell a segítség:
,,azért vannak a jó barátok",
hogy az ilyen alkalmi nem látót,
az ilyen átmeneti süketet
kézen fogják,
és rámutassanak
a világ gyönyörű színeire,
dallamaira,
segítségükkel,
a szeretetük segítségével,
hogy megtapasztalja,
nem a világ színtelen,
és nem a világ néma,
ő volt a vak és a süket,
aki mindezt a sok szépséget
nem látta, nem hallotta meg.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy van a kis virág,
ami kerülhetett jó,
vagy kevésbé jó talajba,
de ha nincsenek,
akik azért összefognak,
hogy legyen szemet gyönyörködtető,
ha körülötte a gyomot,
ami már-már benőtte,
senki se távolítja el,
ha segítségére az eső nem siet,
ha kedvéért a nap
a melengető sugarát,
az életmentőt
nem küldi,
ha nincsenek meg az eszközei,
akkor ragyogás nélkül
a semmivé válik...
az eszközöknek a szerepe
legalább olyan fontos,
mint a virágé,
hiszen nélkülük a virágzás
nem is létezhet...és talán
ilyen eszköz, és virág
az ember is,
ha észre nem veszik
a benne levő lehetőséget
a kinyílásra,
ha kívülről
a segítséget nem kapja,
(ami nem más legtöbbször,
mint a szeretet maga)
akkor elhervad nyomtalan...
hol segítségre szoruló virág,
hol pedig segítséget nyújtó eszköz
az ember, hol így, hol úgy,
végül is mindegyik lehetőség
a maga nemében teljes.
Tudod, Arra Gondoltam,
Akkor is Jó Élni ...
Kaktusz
Tudod, arra gondoltam,
akkor is jó élni,
ha úgy látszik,
keserű a világ,
rosszak az emberek,
egyik pofon után a másik ér,
ha körülöttünk minden elromlott,
akkor is érdemes élni,
küzdve is, betegen is,
fáradtan, néha elkeseredetten is,
addig, míg él bennünk az öröm csírája,
az öröm csírája pedig nem pusztul el,
míg van valaki,
akár csak egy ember is él ezen a világon,
akinek fontos az életünk.
Tudod arra gondoltam,
hogy az embernek van
egy különleges energiája,
amit kezelhet,
mint használati tárgyat:
a csapot kinyitja,
s ha kedve úgy tartja
elzárja...
amire azt mondja,
hogy az az ő szeretete,
amit időnként kiad haszonra,
kölcsönbe,
soha nem örökbe...
s ha a kellő nyereséget
meg nem hozza,
ha idővel meg nem duplázódik,
akár erőszak árán is
visszaveszi kíméletlenül...
de ha megfial,
ha egészen jól beválik,
ketten együtt indulhatnak
egy szép kirándulásra...
talán ilyen a szeretet,
de csak a földi,
az anyagias utánzat,
nincsenek ugyan szárnyai,
nem visz el a magasba,
de jobb vele, mint nélküle...
talán az a másik,
amire az ember vágyik,
az is az övé,
de felette nem rendelkezik,
kölcsön se adhatja,
s ha egyszer talál társra,
visszavehetetlenül ott marad,
tán örökre...
az ember csak a meder,
amit a szabadon folyó szeretet
önmaga szándéka szerint alakít.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember, talán
csak hitegeti azzal magát,
hogy az ő világa csodálatos,
meg hogy úgy a természetes,
hogy ahol fény van,
ott kell lennie árnyéknak is,
ami igaz,
de az ember világában az arány
az árnyék felé tolódott,
az élet fénytérképét megrajzolva
sokszor derülne ki,
hogy kevéske volt csak,
a fény alig pislákolt,
az is csupán gyertya volt,
és sok volt a nagyon,
a kiábrándítóan sötét...
zöld a fű és kék az ég,
és ha a mező is virágzik,
az is csak addig boldogít,
míg természetessé nem válik,
s hogy ajándék helyett az élet
csupán Isten csapása,
vagyis csak az lenne,
ha nem volna a különleges csoda,
ha a betonból a virág ki nem nyílna,
ha ebben a sokszor kegyetlen világban
ki nem dugná a fejét,
legyőzve minden ellenállást,
a silány életet megszépítő szeretetet.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy az ember nagyon kiszolgáltatott,
ha nincs egy menekülési útvonala,
ha a világ háborúi ellen nincs menekülnie hova:
békében kint az élet szép,
de vihar esetén kell egy biztos otthon,
ahova hazatér...
és van úgy, hogy béke, szeretet
otthon se várja,
onnan már nincs hova bújnia,
ha csak nincs egy rendezett belső otthona,
betérni mindig jó oda,
a legtökéletesebb búvóhely a világon,
az a hely teljes védelmet ad...
azt kellene adni örökül,
hogy arra a bentre vigyázzanak,
hogy oda jó legyen betérni mindig,
mint valaha,
gyermekként a családi házba,
hogy magányosak egyedül se legyenek,
ha belefáradtak a külvilág zajába,
ott mindig megpihenhetnek...
ha nincsen olyan tiszta belső otthon,
végül hontalanok lesznek mindenhol.
🌸
Tudod arra gondoltam,
amikor a távolból szólok hozzád,
az annyit jelent,
mintha a közelben
megfognám a kezedet,
és együtt néznénk a csendet,
amikor pedig hallgatok,
az azt jelenti,
valamiért nem tudok szólni,
nem azt,
hogy elengedtem a kezed.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy itt egy új év,
egy évvel öregebbek lettünk,
és,
és én még mindig nem érzem.
Mintha megállt volna az idő.
Itt bennem.
Mintha örök tavasz költözött volna.
Belém.
Mintha ugyanaz a kamasz lelkem lenne,
mint aki volt hosszú évekkel ezelőtt,
ugyanolyan érzékeny,
ugyanolyan ujjongó,
mintha nem változott volna semmi.
Mintha hosszú álomból kipihenten,
frissen,
fiatalon ébredt volna.
A lelkem.
A lelkem, és Te,
akik megmaradtak örök fiatalnak.
Nekem.
Mintha most is az a kamasz lennél.
Aki az első verseit megírta,
Mintha én lennék,
Aki azokat az első verseket
először elolvassa.
Akiknek az első versek
szólnak.
Maradj meg nekem
mindig ilyen fiatalnak.
🌸
Tudod arra gondoltam,
mennyire fontos az embernek
a visszajelzés.
Nem,
nem az elismerésre gondolok.
Az más.
A visszasimogatásra.
Arra,
ha valaki meggyógyít
egy beteg madarat,
nem vár érte köszönömöt
se fizetséget,
de megsimogatja
a búcsúzkodó szeretetkör.
Aki szeret, azt szeretné adni,
amit maga is legtöbbre tart.
A madár a repülést.
Mit adhatna mást?
Aki szeret.
Azt, amit legszebbnek,
legjobbnak tart a világon.
Simogat,
akit boldoggá tesz,
ha szeretetből megsimogatják,
betakar,
aki arra vágyik,
egy szerető kéz betakarja.
Nem,
nem azért, hogy visszakapja,
az igazi szeretet
nem ismeri az üzletet.
Csak, mert aki szeret,
azt adja,
ami számára a legkedvesebb.
Ha tehetné, a szívét adná.
De,
mert nem teheti,
hát azt,
ami nagyon fontos.
Neki.
Aki adja, annak.
Szeretettel adni,
csak a legfontosabbat lehet.
A legmelegebb szót,
A legszebb mosolyt,
a legkülönlegesebb kavicsot.
A legkedvesebb mozdulatot,
a legforróbb fohászt.
Annak, akit szeretünk.
🌸
Tudod arra gondoltam,
a világ nem színház,
és az ember nem színész,
de sokszor játszik benne darabot,
mintegy kitöltve vele az időt:
azok az élet hétköznapjai...
az igazi dolgok kevésszer történnek,
ők a ritkán előforduló ünnepek,
de ha egyszer bekövetkezik mégis,
a hatás,
mint valami ritka csodának
az utóélete: egy életre megmarad...
ami valódi, az a szívdobogás,
nem lehet eljátszani,
rémülete a szakadék szélén
kapaszkodó embernek
nem színház,
nem kíván közönséget,
legfeljebb valódi segítséget...
színház minden, amit az ember
a külvilág számára megtervez,
színház az előre kigondolt,
az időzített ölelés,
akkor is,
ha a színész a szerepbe
magát tökéletesen beleéli,
valóságát maga is elhiszi...
ha jó a színész,
csodás az összhatás,
az egész mégis hamis...
de ha a csók valódi,
ha a lélek összehúzódásainak
eredményeként jön a világra,
az mindig olyan,
mintha csak az első,
a legkülönlegesebb lenne...
a valódiból sokkal kevesebb van,
mint ahogy azt az ember szeretné,
azért, hogy megírja, a valódit utánozza,
eljátssza, s mert csak színház,
vágyik a közönségre,
akkor teljes a kielégülése,
ha tanú is van a sikerére...
sokkal kevesebb van a valódiból:
az közönség nélkül is teljes egész,
a színház idővel a feledésbe merül,
(a jobb alakítás később,
a rosszabb hamarabb)
de ami valódi,
az soha el nem tűnik,
az benne él a lélekben
talán végig.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy hiába van rengeteg
szebbnél szebb szín a világon,
aki vak a színekhez,
az nem lát belőlük semmit,
és a gyönyörű, a lélekemelő zene is
kárba vész a süketek számára...
és aki a világ összes szépségére
vak is, süket is,
az meg soha se tapasztalja
megismételhetetlen nagyszerűségét,
a világ különös csodáját...
de van úgy, hogy valakinek
a látása nem halott,
csak beteg nagyon,,
aki nem véglegesen süket,
kinek a baja gyógyítható
de a gyógyuláshoz kell a segítség:
,,azért vannak a jó barátok",
hogy az ilyen alkalmi nem látót,
az ilyen átmeneti süketet
kézen fogják,
és rámutassanak
a világ gyönyörű színeire,
dallamaira,
segítségükkel,
a szeretetük segítségével,
hogy megtapasztalja,
nem a világ színtelen,
és nem a világ néma,
ő volt a vak és a süket,
aki mindezt a sok szépséget
nem látta, nem hallotta meg.
🌸
Tudod arra gondoltam,
hogy van a kis virág,
ami kerülhetett jó,
vagy kevésbé jó talajba,
de ha nincsenek,
akik azért összefognak,
hogy legyen szemet gyönyörködtető,
ha körülötte a gyomot,
ami már-már benőtte,
senki se távolítja el,
ha segítségére az eső nem siet,
ha kedvéért a nap
a melengető sugarát,
az életmentőt
nem küldi,
ha nincsenek meg az eszközei,
akkor ragyogás nélkül
a semmivé válik...
az eszközöknek a szerepe
legalább olyan fontos,
mint a virágé,
hiszen nélkülük a virágzás
nem is létezhet...és talán
ilyen eszköz, és virág
az ember is,
ha észre nem veszik
a benne levő lehetőséget
a kinyílásra,
ha kívülről
a segítséget nem kapja,
(ami nem más legtöbbször,
mint a szeretet maga)
akkor elhervad nyomtalan...
hol segítségre szoruló virág,
hol pedig segítséget nyújtó eszköz
az ember, hol így, hol úgy,
végül is mindegyik lehetőség
a maga nemében teljes.
🌸
🌸
🌸
